Tanulmányok Budapes Múltjából 11. (1956)

Vadász Sándor, A fővárosi vasasok századvégi szakszervezeti mozgalmának történetéhez (1890—1899)

A magyar munkásmozgalomban 7890-ben hatalmas fellendülés következett be. A II. Internacionálé alakuló kongresszusa, az ott meghirdetett célkitűzések, majd a szociáldemokrata párt megalakulása felrázták az ország munkásait. Az újonnan alakított munkáspárt a szakszervezeti mozgalom területén is erőteljes tevékenységbe kezdett. Magyarázta a szakszervezet célját, hasznát, és fáradhatatlanul agitált a munkások körében szakszervezetek alakítása érdekében. Alapszabálytervezetet dolgozott ki a létesítendő szakszervezetek számára, hogy ezzel is megkönnyítse a szervezők munkáját. A vas- és fémmunkások első szervezeteit az 1880-as évek második felében hozták létre, de az életképesebb, erősebb vasas szakszervezetek 1890 után alakultak. Némelyik az egész országra ki akarta terjeszteni működését. Az 1893-as években sikerült megvalósítani egy régi célkitűzést : új lap jelent meg Budapesten, amelynek címlapján a »Fémmunkás« elnevezés volt olvasható. A sztrájkok száma is növekedett. Egy évre rá, 1894-ben ült össze a vasasok első országos kongresszusa, amelyen számba vették az elért eredményeket, és kijelölték a legközelebbi feladatokat. Az egyre szaporodó sztrájkok támogatására az ún. szabadszervezeteket akarták kiépíteni, amelyek pénzzel segítették volna a bérharcban álló munkásokat. A tanulmány nem ad teljes és hiánytalan képet a szakszervezetek működéséről. Általában az egész téma tárgyalásánál nehézséget okoz a szakszervezetek belső életére vonatkozó forrásanyag hiánya. Hbben a vonatkozásban csakis a korabeli sajtóra támaszkodhatunk, amely meglehetősen szűkszavúan tárgyalta a szakszervezetek üléseit, az ott elhangzott felszólalásokat. Ami a vezetést illeti, azt kell mondanunk, hogy általában a szociáldemokrata pártban vezető szerepet játszó funkcionáriusok álltak a vasas szakszervezetek élén. Ez újabb kérdést vet fel, mégpedig azt, hogy milyen szerepet játszottak a vasas szakszervezetek az 1892—95-ös évek frakcióharcaiban? A párton belüli harcokban a vasasok szervezetei megoszlottak ; egy részük a szociáldemokrata párt harcos irányvonaláért küzdő Engelmann-csoportot támogatta az Általános Munkás Betegsegélyző és Rokkantpénztár reformista vezetőivel szemben. Bár a frakcióharcok gyengítették a munkásmozgalmat, 1895-ig lényegében felfelé iveit a szakszervezeti mozgalom fejlődése. Az 1890-ben bekövetkezett fellendülés, a munkások harcos magatartása lehetetlenné tette, hogy az opportunista vezetők nyíltan hangoztassák nézeteiket. Evvel magyarázható, hogy bár a vasas szakszervezetek egy részét éppen ezek a megalkuvó munkásvezetők irányították, (Rády, Teszársz), 1895-ig ez még nem nyomta rá bélyegét a mozgalomra. A szabadszervezetek kiépítése a munkásosztály harcos fellépését volt hivatva elősegíteni. Azonban a fejlődésnek ez az útja elkerülhetetlenül felvetette az uralkodó osztályok érdekeit védő kormányszervekkel való összeütközést. Ez a lehetőség megrémítette a megalkuvó munkásvezetőket. Ennek következtében 1895—96-ban hanyatlás következett be a szakszervezeti mozgalomban ; a munkásvezetők nem harcoltak odaadóan a szabadszervezetek 347