Tanulmányok Budapes Múltjából 11. (1956)

Mályuszné Császár Edit, Kelemen László színháza

megye is csak azt tanácsolhatta : hagyjanak fel a további kísérletezéssel, 1796 tavaszán, az első magyar színtársulat — hosszú hónapok óta nem »Kelemen Iyászló színháza« többé! — feloszlott. Az összes segély, amit négy esztendő alatt a vármegyéktől kaptak, 3253 Ft 32 kr volt.

87 A társulat életének egész időtartama, az előzetes tárgyalásokat is beleszámítva, hat esztendőt tett ki. Szorosan összefüggött az 1790-es nemzeti felbuzdulással, közeli kapcsolatban állott férfiakkal, akik a haladó gondolkodás, a felvilágosodás követelte nemes küzdelemben életükkel vagy ifjúságuk legszebb éveivel fizettek a Martinovicsösszeesküvésben. A magyar szellem legjobbjai éppúgy látogatták, mint a kisemberek. Elfeledve mindazt, amit eseménytörténetük sötét lapjain olvastunk, nézzük, milyen művészi élvezetet nyújtottak közönségüknek? A kor eszménye, bárhogyan csodáljuk is, a színpadi realizmus volt, ugyanúgy, mint ma. »A legjobb játszók azok, akik természetesen viselik személyöket«, mondja Endrődy, Kazinczy pedig magasztalj a Brockmann rendkívül természetes Hamletjét.

88 Nem a közönség igénye változott meg az azóta eltelt másfélszáz év alatt, hanem fogalmunk a természetesről. Ki az közülünk, aki természetesnek tartja, ha a dán királyfit alakító színész, az indulat hevében, úgy csap parókájára, hogy púderfelhő száll fel körülötte? s Kazinczy számára ez a realizmus maga volt. De megfordítva is áll a tétel : ki az közülünk, akinek eszébe jutna, hogy kézcsókkal búcsúzzék egy magasrangú állami hivatalnoktól, mint Kazinczy tette Van Swietennel, ölelést és csókot nyerve érte viszonzásul?

89 Nem szabad elfelejtenünk, hogy a polgári életszemlélet hajnalán, a feudalizmus utolsó napjaiban lépett színpadra ez a társulat, olyan korváltásban, amelynél a tapogatódzás nehézségét mesterséges rendszabályokkal még csak fokozták. Ők maguk, a kántor és a falusi tanító, a gombkötő lánya és a budai polgárfiú, azokat az egyszerű, bonyolult érzelmeket nem igen követelő német színműveket és vígjátékokat érezhették a legközelebb magukhoz, amiket Brühl, Stephanie, a dán Holberg és — ha éppen úgy tartotta kedve — Kotzebue szállított Közép-Európának. Ezekben sincsenek a mai ízlésnek megfelelő természetes szerepek, de a XVIII. század végén senki sem csodálkozott azon, hogy valaki gályarabságra megy, hogy »Szüléihez való ditséretes, és példa nélkül való hivségé«-t bebizonyíthassa, vagy hogy visszalép egy szerelmi házasságtól, amit talán nem kísérne az atya áldása.

90 Mint a XIX. század első felében, erre a korra vonatkozólag is állíthatjuk, hogy színészeink a vígjátékban jobbat tudnak nyújtani, mint a tragédiában.

91 A vígjáték és a középfajú színmű olykor vizenyős, olykor émelygős, de emberfölöttit nem kívánó érzelmi skáláját győzték Kelemenek. »A'mely Néző játékos szépen beszélleni, az érzékenységet jól ki adni« tudta, az már »tapsolást érdemel« a kor véleménye szerint.

92 S ha erkölcsnemesítő darabokat »fognak játszani a' Sehyek, a' Varsányiak, kétszeres örvendezéssel örvendek Hazámnak ; mert Theátrumunk nem tsak Nyelvünket fogja gyarapítani, hanem egyszersmind a' Virtusnak, s 12* 179