Tanulmányok Budapes Múltjából 11. (1956)

Mályuszné Császár Edit, Kelemen László színháza

Mindez, s mindaz, amit a színházzal kapcsolatban a következőkben el fogunk mondani, csak a nemesi és a polgári osztályra vonatkozik. Polgári forradalmi eszmékkel találkozunk az események során, de a plebejus forradalmár nem jelenik meg a színház életében. Magyarországon a XVIII. században a jobbágy nem járt színházba és nem olvasott, nem ismert semmi fényűzést, ami a szellem szabadságával járt volna együtt, a jobbágy adózott és szenvedett. 1787-ben, abban az évben, amikor a budai Várszínházat átadták hivatásának, az ország egyes vidékein a mezei munkák elvégzése nehézségekbe ütközött, mert a földeken dolgozóknak nem volt kenyerük. És 1792-ben, amikor annyi harc és küzdelem árán Kelemen Iyászló társulata megvethette lábát a pesti színpadon, Heves megyében katonaság verte szét a nyomorúságtól félig eszét vesztett tömeget.

4 A szegény nép sokmilliós tábora nem vett tehát részt a nemzeti színjátszás megalapításában, mert ehhez minden lehetősége hiányzott. A társadalom sajátos magyar színezete elsősorban az »una eademque nobilitas« feladatává tette ezt, s részt kért belőle — az alábbiakban derül ki, milyen mértékben — Pest és Buda polgársága is. A nemesi osztály egy hányada, mint író, felvilágosult törekvésének megfelelően, küzdött a magyar színjátszás megalakulásáért, majd tollával is támogatta. Az ő soraikból kerültek ki a színház legközelebbi barátai, tanácsadói, szóval és írásban egyaránt buzgó irányítói. Volt azután a nemességnek egy másik része, amely hivatalból nyúlt bele a színház sorsának formálásába : a dicasteriumok tisztviselői és a megyei zöld asztal körül helyet foglaló, az ügyvitelt irányító, vagy esetleg csak a közgyűléseken megjelenő, ott felszólaló nemesség. — A színház történetének korábbi feldolgozói ennek a közpályán mozgó nemesi rétegnek egymással ellentétes szerepet tulajdonítottak : véleményük szerint a kormányszékek hátráltatják, a megyék támogatják a magyar színjátszás ügyét. Ezt az elgondolást Bayer alapvető színészettörténeti munkája honosította meg. IyUgosi feldolgozása csak követi őt. Bayer felfogása a mai napig él köztudatunkban, s ebben bizonyára része van annak az elvitathatatlan ténynek, hogy a XIX. században valóban a megyék, elsősorban Pest megye vette a kezébe — és sikerrel — az állandó fővárosi színház megalapítását. Ha azonban így fogalmazzuk meg a tételt : a hazafias megyék pártját fogták a magyar színjátszásnak, szemben az uralkodót elvtelenül kiszolgáló kormányhatóságokkal, akkor szavakkal dobálódzunk, anélkül, hogy a dolgok mélyére néznénk. Megyék és kormányszervek — adott esetben a helytartótanács ; palotájának képe a fent kifogásolt elgondolás alapján szerepel a Színháztörténeti Múzeumban — egy- és ugyanazon emberanyagból veszik funkcionáriusaikat : a magyar nemesség soraiból. Sőt ebben a vonatkozásban feltétlenül a helytartótanácsot illeti meg a szabadelvűbb jelző, nemcsak azért, mert keletkezésének idejénél fogva szükségképpen fejlettebb társadalompolitikai elvet képvisel a feudális megyéknél, hanem azért is, mert 155