Tanulmányok Budapes Múltjából 11. (1956)

Szilágyi János, »Barbár« betörések és belső harcok Aquincum terében

a fogadalomteljesítés idejét a kőoltárkákon. Talán nem túlzottan merész feltevés, ha úgy gondoljuk, hogy a fogadalmak mögött túlnyomó részben egyének válságos helyzetei rejlenek ; továbbmenőleg tehát az egyének sűrűsödő fogadalmai, vagyis az egyazon évből vagy ugyanabból a korszakból származó oltárköveknek az átlagosnál nagyobb száma már arra utalhat, hogy az egyének sorozatos válságai tömegek, de legalábbis főleg azon osztály válságát jelenthetik, amely elsősorban rendelkezett kőoltárkák állítására elegendő anyagi eszközökkel. Módszertani szempontból azonban szem előtt kell tartanunk azt, hogy a fogadalomteljesítés olykor csak évek múltán történt meg, tehát a két consul megnevezésével meghatározott évadatok esetleg csak terminus ante quemül szolgálhatnak. így pl. i. sz. 297-ben »saját és minden embere üdvéért fogadalmát. . .«

2 az aquincumi légiónak egyik tagja a mai Szentendre földjén »mint katona tette meg, de veteranusként (vagyis : végleges szabadságolása után) teljesítette . . .«. Az is óvatosságra int, hogy némely esetben a távolba hadrakelt osztagok katonái majd csak akkor állíttatták a kőoltárkát, amidőn szerencsésen hazatértek. Eszerint ezeknek hátterében nem kell feltétlenül hadszintérré-válásra, járványra stb. gondolnunk Aquincum körzetében. Emlékeztetnünk kell azonban arra is, hogy általában a római birodalmi csapatok megtorló hadjáratai a külső ellenség invázióira következtek. Mindenesetre megnyugtató az, hogy pl. a Margitszigeten

3 és a Budakeszin

4 talált, fogadalomteljesítő kőoltárkákon is feljegyezték azt, hogy a szíriai, illetőleg a germánok elleni expedícióból való visszatérésért örökítenek meg köszönetet az istenségeknek, különösen a III. század folyamán. Valóban, ha meggondoljuk azt, hogy az aquincumi erődített tábor állandósult helyőrsége, a II. adiutrix (»segítő«) légió a II—

III. század során legalább 17 ízben

5 vonult zömével hadba, illetőleg jelentős különítményeket bocsátott ki magából saját tartományán kívüli harcterekre, akkor megérthetjük azt is, hogy Aquincum térsége átlag kb. 12 évenként súlyosan meggyengült helyőrséggel rendelkezett. Viszont általánosan állapíthatjuk meg Aquincum körzetével kapcsolatban is, hogy a »külső barbárok« és a belső lázadók hírszolgálata jól működhetett. A légiónak vagy jelentős részének távollétében mindjárt betörtek a »barbárok«, illetőleg erősebben, merészebben lángolhattak fel a latrok rajtacsapásai a gazdagok villáin, csűrjein. Aquincum körzetében i. sz. 185ben őrtornyokat, burgus-okat építettek.

6 Ezeknek az emléktábláiból következtethető az, hogy »transitus clandestinus«-okat, vagyis a »titkos átkelőhelyeket« a latrok azelőtt elárulhatták a határontúli »barbároknak«, eszerint azokkal összemüködhettek. Ezt a jelenséget, a II. század vége felétől kezdve, a többi határtartományban is megfigyelték.

7 I. sz. 185 körül azonban ezeken az átkelőhelyeken, amelyeket az ellenség egyébként is már megismert, őrtornyokat emeltek. Ezáltal akarták lezárni a határfolyam túlsó partjáról kis csoportokban belopódzó

8 »barbárok« (latrunculi) előtt az utat, akik nyilvánvalóan harácsolás végett szoktak átkelni a Dunán. 10