Tanulmányok Budapest Múltjából 9. (1941)
Fekete Lajos: Mohamedán vallási és szellemi élet a törökkori Budán 119-141
MOHAMEDÁN VAIJ y ÁSI ÉS SZELLEMI ÉEET A TÖRÖKKORI BUDÁN 125 bej- és Ferhát bej-dzsáminak neveztek, a mai Egyetemi és Ferencrendi templomok helyén állt ; helyüket egyenkint nem ismerjük s a többi mohamedán templomról is csak annyit tudunk, hogy azok, az angolkisasszonyok temploma és a belvárosi templom helyén és esetleg másutt is, túlnyomórészben keresztény templomokból voltak átalakítva s a törökkor elmultával helyüket újból keresztény egyházi intézményeknek, templomoknak adták át. Akik ezeket az intézményeket : dzsámik, mecsetek működését irányították és lelki tartalommal megtöltötték, a mohamedán világ egyházi emberei, nem képeztek külön társadalmi osztályt és nem éltek olyan önmagába zárt és világtól elkülönült szervezetben, mint a keresztény társadalom papjai ; a török államban a vallási intézmények is kizárólag világi szervekhez, kevés közbülső fokkal a legfőbb politikai központhoz, a pádisah személyét reprezentáló birodalmi dívánhoz kapcsolódtak. A mohamedán egyház papjai ugyan rangra nézve sokban különböztek egymástól, de a kisebb rangúak nem egy hosszú soron át, hanem csak egykét láncszemen keresztül kapcsolódtak mindannyiuknak közös főhatóságához s mindannyian a hierarchia számos közbülső rangfokozata, lépcsője helyett közvetlenül voltak a legmagasabbnak alárendelve. Az egyházi szolgálatot teljesítő személyek nem végső fokon, hanem közvetlenül a legfőbb birodalmi tanácstól, az isztanbuli dívántói kapták állásukat, attól a szervtől, amely a katonai rangokat is adta, azzal a különbséggel, hogy az egyházi állások betöltése egy egyházi szerv, a sejch ül iszlám javaslata (isáret) alapján történt. Az alacsonyabb vidéki rangokat ugyan közbülső emberek, Budán például a pasák is betölthették, abból a praktikus okból, hogy az itteni hitközségek a nagy távolságok miatt lelki vezetőiket ne legyenek kénytelenek sokáig nélkülözni, de mindig csak ideiglenes érvénnyel, amíg t. i. az isztanbuli díván döntése meg nem érkezett. A mohamedán templomok mellett kisebb-nagyobb rangban nagyszámú funkcionárius működött; dzsámi mellett 10—15 egyházi személy, mecsetekben 5—6 lelkészkedő ember volt állandóan hivatalosan foglalkoztatva, egy-két vezetőrangú ember mellett sok alsórangú segítő, apró részletfeladatokkal és teendőkkel, szívesen vállalkozva ezekből akár többnek elvégzésére is, mert mindegyikért külön fizetség járt. Például a budai Nagy dzsámiban 1559-ben 11 személy, 1566-ban 8, 1628-ban 10, 1630-ban 9, 1644-ben 14 személy teljesített egyszerre szolgálatot. Az 1644-ik évben az itteni testület élén az imám: Hajreddin állott, aki egyben a dzsámihoz tartozó egyházközség feje (szer-i mahfil) is volt és a köznapi imákon kívül a pénteki istentiszteletet is vezette, az uralkodóért mondott imában (chutbe), mint a szultáni szuverenitás hirdetője, chatib minőségben, most már harmadik ranggal fungálva. Máskor különkülön személy töltötte be az egyes tisztségeket, nyilvánvalóan tiszteletet parancsoló rangban. Az imám utáni rangot a prédikátor (váiz) viselte : Szülejmán efendi, aztán különböző kisebb rangú előimádkozók, »jámbor emberek« (szulehá) következtek, másik közös nevükön háfiz-dk : a mohamedán szent könyvet, a Koránt egészben vagy részben »kívülről tudók«, akik megszabott időkben bizonyos imákat elimádkoztak (ezen imák után különböző neveik is voltak : endzsám-chván, temdzsid-chván,
