Tanulmányok Budapest Múltjából 9. (1941)

Rexa Dezső: A székesfehérvári nemzeti színjátszók Pesten és Budán, 1819-1828 85-118

A SZÉKESFEHÉRVÁRI NEMZETI SZÍNJÁTSZÓK PESTEN ÉS BUDÁN 105 Thália a német szellemért küzdelmeket vívó fővárosban hatalmas gyökeret verhessen — a Wiener Zeitung — tiszteletére legyen mondva —- : részrehajlatlan és megértő tudósítójának tollából cikket közöl, amely ismételten elismeri az alig három évtizedes magyar színészet kiválóságát, az ébredező magyar színpadi irodalom reményekre jogosító voltát, sőt most azt a gondolatot veti fel, hogy a pesti városi színház, mely az 1821. év szeptemberében új bérlettel kezdi meg az évadot, olyan bérlőt kapjon, ki már bérszerződésében kötelezze magát arra, hogy a némettel egyidejűleg magyar színtársulatot is fog szervezni és tartani. A levelező értelmesen szól hozzá a város eme nagyfontosságú kérdéséhez és kétségtelenül helyes érvekkel támogatja javaslatát ; és nem fér kétség hozzá, hogy ha a városi hatóság — mely az egyik szerződő fél — magáévá teszi az indítványt, a német direktor sokkal jobban jár. Persze az akkori német érzelmű városi testület nem kívánt a magyar színészet segítségére lenni, s ez a nemzeti szempontból kitűnő és beláthatatlan következményekkel biztató terv megsemmisült. Az 1822. év tavaszán érdekes és a pesti magyarság számára izgalmas vendégjáték zajlott le a Pest városi színház színpadán. Ismét Székesfehérvár jelent meg a színlapon, de ez esetben nem a nagytekintélyű és kitűnő hírű társaság, hanem csak annak egyik rendkívüli tehetségű tagja : Déryné, színpadi nevén : Széppataki Róza lépett fel. E színházi eseménynek kedves, — mondhatnók—- biedermeieres története van.

3

^) Mérey Sándor consiliárius nagyműveltségű és művészetkedvelő családjánál társaság volt. A vendéglátó asztalnál ült egy német származású karmester, aki durván lekicsinylő hangon tett megjegyzést egy bécsi lapnak Dérynét magasztaló közleményére. A ház bájos, de végül tragikus sorsot ért leánya, Tóni kisasszony természetesen védelmére kelt az akkor már itthon kitűnő hírnévvel bíró énekesnőnek, s mikor a német kétségbe vonta, hogy a »gewisse Deri« Pesten, a város nagy színpadán mégse merészelne föllépni, — Mérey Tóni így felelt : -—• Jól van. Holnap beszélek a színházi karmesterrel és ha biztosít engem arról, hogy kieszközli az intendánsnál Déryné fellépését, én írok neki és ő eljön, itt lesz, fellép és győzni fog. A német kételkedett, Tóni kisasszony pedig, mielőtt beszélt volna Klemheinz-cel, a német színházi karmesterrel, már írt az akkorában éppen a székesfehérvári társaságnál működő énekesnőnek : »Édes Déryné! Amint ezen levelemet veszi, azonnal pakoljon egy jó tele koffer garderóbot, operához tartozót és jöjjön Pestre, mentse meg a magyarok becsületét i . ;« A levélben nem is állt több, és jellemző az akkori időkre, hogy egy ismert nevű műkedvelő előkelőség leányának ilyen általánosságban tartott levele elegendő volt, hogy a fehérvári igazgatóság éppen azt a tagját, akire leginkább szüksége és aki a legnagyobb vonzerő volt -—azonnal útraengedje. Déryné valóban Pesten termett s az országszerte kedvelt és nagyratartott német színpadi csillagok : Czibulkáné, az istenített Babette és a sokat emlegetett híres szép Hagen Sarolta rajongói előtt fellépett és németül énekelte Castelli Sveici család-jában (zenéjét szerzetté: Weigl) és Tancred-ben (Rossini) a főszerepeket. Elképzelhetetlen volt, hogy