Tanulmányok Budapest Múltjából 7. (1939)

Mihalik Sándor: Pest-budai ónműves emlékek 112-141

PEST-BUDAI ÓNMŰVES EMLÉKEK 113 1917-ben Vajszkán a budai gótikus ónmúvességnek további három emlékére bukkantak. Ez alkalommal ismét nagyobbszámú ónedény került elő a földből. Harmadolás révén (Varjú Elemér udvari tanácsos útján) az értékesebb részt képező az a három tányér, melynek bélyegei a budai címert tüntetik fel, ugyancsak a Magyar Nemzeti Múzeumé lett, míg a többnyire bécsi készítésű többi holmi a zombori Bácsbodrogvármegyei Múzeumnak jutott. A budai középkori ónművesség idáig felismert négy emléke nemes egyszerűséggel a komplikáltabb szerkezet nélküli tiszta formahatásra van felépítve. A budai gótikus ónművességnek, a középkori ötvösség pompázatos szerepével ellentétben, a háztartási edények körére szorítkozó szerepéről tanúskodnak. Az európai ónművesség is e korban még hasonló szerény keretekre szorítkozik s csak a XVI. század előrehaladó évtizedeivel kezd mindjobban testesedni. A budai és a pesti ónművesek a XVI. és XVII. századi francia és német ónművészethez hasonló szerepet nem tudtak játszani, mert az Erdélyben talált budai kupán feltüntetett évben — 1541-ben — Buda tornyaira lófarkos zászlók kerülnek, s a pestbudai ónművességet a török uralom másfélszázadra kikapcsolja az európai és a magyar ónművesség történeti fejlődéséből. I. A törökök elűzése után az ónművesség újra meghonosodott Pesten és Budán, mégpedig hamarosan és az első mesterségek között. Az ónművek a romjaiból újjáépülőkét város lakosainak legelső háztartási szerelvényei között kapnak helyet. Az ötvösműveket megfizetni nem bíró szerényebbigényú lakosok az ezüsthöz hasonló színük miatt »szegények ezüstje« -nek nevezték az ónműveket. A visszafoglalás után pár évvel, midőn a háborús zajok már lecsitultak, s az ónnak hadicélokra való igénybevétele sem volt már annyira szükséges, Schwartz Márton és a bécsi Röder Miklós ónművesek tűnnek fel a két testvérvárosban. Az előbbi 1696 táján Budán kap polgárjogot, míg Röder Pesten telepszik le s kezdi árusítani készítményeit. Ezek sorából az 1698-ban, tehát még a XVII. században készített egyik tányérja a mai napig is reánk maradt a gyömrői református egyházban mint az újjáéledő két város új életszakának legelső ónmúves emléke. Schwartz Márton budai és Röder Miklós pesti letelepedésével a pestbudai ónművesség kerek másfélszázadra terjedő, utolsó szakasza indul meg. Röder és Schwartz munkásságához csatlakozik még a Pestre telepedett Röder Kristóf, a Braunschweigból bevándorolt s 1716-ban Budán letelepedett Schreckh Sámuel János, a brünni születésű s 1717-ben ugyancsak Budára került Streckh Károly, az ugyanakkor pesti polgárjogot nyert Ederth Tamás s a Komáromban született Miholtzky Ferenc József munkássága, aki 1720-ban budai polgárrá lesz. Ezek a Bécsben, Braunschweigban, Brünnben és Komáromban született mesterek voltak a pestbudai ónművesség újjá indítói s ők látták el az újjáépülő háztartásokat is. A korai készítményekből csupán Röder 10. Tanulmányok Budapest múltjából VII.