Tanulmányok Budapest Múltjából 6. (1938)

Juhász Lajos: A pesti fővámház elhelyezésének története 180-189

A PESTI FŐVÁMHÁZ ELHELYEZÉSÉNEK TÖRTENETE 187 nem engedett, és zsenialitását jellemző könnyedséggel azonnal kijelölte az ő Pestjében a fővámház helyét, ott, ahol aztán tényleg felépült. Május 3-án értesíti Pest városának tanácsát, hogy április 20-i felterjesztését a minisztertanács tárgyalva, hajlandó a tömőtéri építkezést beszüntetni, ha az alsó Dunasoron, a Só-téren a kincstár alkalmas területet kap. A pesti tanács május 11-én tudomásul vette a miniszterelnöknek a tömőtéri terv elejtésére vonatkozó közlését és bizottságot küldött ki annak megvizsgálására, hogy módjában áll-e a Só-téren a kormány által kívánt területet átengedni. Tekintettel arra, hogy a kormány a dolog végleges elintézését sürgősnek tartotta, kormányközeg kiküldését kérte, kivel a feltételek azonnal tisztázhatók. A kormány részéről azonban az ügyet már nem Lónyay vezette tovább. Valószínűleg önérzete sem engedte volna, hogy ebben a kérdésben megegyszer bármilyen vonatkozásban állást foglaljon, ettől eltekintve azonban ekkor már Bécsbe készült, hogy a még a télen elhunyt báró Becke örökségét, a közös pénzügyminisztérium vezetését, az igazgatást azóta ideiglenesen vezető Weninger Vincétől átvegye. A fővámházzal összefüggő további tárgyalásokat a pénzügyminisztérium részéről, mint a kormány kiküldöttje, Kerkápolyi Károly vezette, ki aztán Iyónyaytól a tárcát is átvéve, mint pénzügyminiszter a sótéri építkezést lebonyolította. Az építkezés megindultáig azonban még különböző nehézségeket kellett elhárítani. Ezek közül keveset nyomott a latban Yblnek egy beadványa, amelyben jelenti, hogy a Tömő-téren már csekély mélységben igen kedvező kavicsos földrétegre bukkantak. Ez a talajréteg az alapépítmények elkészítését lényegesen megkönnyítve, az előirányzott összegnél 93.000 frt-tal olcsóbban lehetne a tömőtéri építkezést végrehajtani, míg ezzel szemben a Só-téren, főleg a volt Molnár-tó területén a talajviszonyok olyan kedvezőtlenek, hogy az eddig előirányzott összeget kétségtelenül túl kellene lépni. Ez a körülmény a kormányt egyáltalában nem bírta szándékának módosítására. Nagyobb akadályt jelentett azonban az, hogy a Só-téren tulaj donképen nem indulhatott meg az építkezés üres telkeken, hanem fennálló épületeket kellett először eltávolítani, amelyek közül egy rész magántulajdonban volt, s ezeknek megváltása a kincstárt terhelte volna. A város és a pénzügyminisztérium által közösen megállapított terv szerint ugyanis a fővámház épületének főhomlokzata a Dunára, jobb szárnya a Mészáros-utca felé, bal szárnya a dohányraktár és magánházak helyén nyitandó új útra, háta pedig a Három pipa-utcára nyilt. Kifoglalta volna tehát a Só-tér, a dohányraktári, sótiszti, dohánybeváltó épületek egy részét és négy magánházat. A várossal kötött szerződés értelmében a város átadott volna a kincstárnak területet a Só-térből, míg kapott volna a sótiszti épületből, a szembenfekvő sóraktárból és az újonnan nyitandó útból. Lemondott volna a sóházi telkek tulajdonjogáról és átadta volna a fővámház mentén húzódó partot is. A magánházak megváltása a kincstárt terhelné és természetesen érvényét vesztené a kincstár és Pest városa közt kötött 1856-i szerződés. A város e feltételek elfogadására május 18-i közgyűlésében késznek mutatkozott, azonban a pénzügyminisztérium, jóllehet a tömőtéri munkálatot végleg megszüntette, a Só-téren ezeket a kötelezettségeket nem tudta vállalni a költségelőirányzat nagymérvű