Tanulmányok Budapest Múltjából 6. (1938)

Horváth Henrik: Gótikus bronzmozsár a Halászbástyai Kőemléktárban 103-115

108 HORVÁTH HENRIK egyszerűen átvitték az antik istenségekre, héroszokra és történeti személyiségekre, későbben a kortársak maguk bizonyos átstilizáláson mentek keresztül egy többé-kevésbbé megértett és körülhatárolt klasszikus eszménykép értelmében. A fiziognómiai képzeleteknek, illetve művészi megrögzítéseinek egy felette jellegzetes elhajlásával van dolgunk. A középkorban az ókori istenek és hősök, a görög és római rétorok, költők, államférfiak és imperátorok korszerű, legfeljebb újgörög (bizánci) vonásokat nyernek. A XV. században, már a reneszánsz küszöbén ez a viszony lassan tökéletesen megváltozott. A kortársak kezdtek antik viseletben tetszelegni, a görögrómai világ pátoszformuláit felvenni. A fejlődés következetességét csak ritkán lehet meggyőzően és hézagnélkül követni, mivel a művészi alkotás egyetlen részterületén sem rendelkezünk oly zárt emléksorozatokkal, melyek bepillantást nyújtanának a művészi feladatok fokozatos megoldásába. Ezzel szemben az éremutánzás ilyen esetekben, mint a mienk, kézzelfoghatóbb támpontokat ad. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy ez a humanista hajlam az ilyen esetekben nem mint a főúri életrétegek tudatos dekorációja jelenik meg, nem mint korlát és elkülönülés, mint csak kevesek számára jellemző és kötelező formavilág, hanem mint már széles termelési ágakban ható, bár még távolról sem általános, vagy feltűnően gyakori kifejezési eszköze egy új stíluskeresésnek. Bzzel nem állítjuk, hogy ezek az egyszerű bronzöntők már magukba szívták volna a humanizmus és a reneszánsz műveltségi élményét. Itt még csak naiv, inkább véletlen érintkezések történnek, a gemmák, pénzek stb. által közvetített klasszikus stílussal, melyeknek azonban csak kellő módon halmozódniuk kellett, hogy egy síkon találkozhassanak a Hunyadi Mátyás által programmszerűen hirdetett hatalmas itáliai bevitel segítségével pártolt udvari művészet formáival. De éppen azok az iparművészeti átlaggyártásban is feltűnő jelenségek módfelett alkalmasak arra, hogy általános érvényű ízlésformák mellett bizonyítsanak, melyekről egészen hiteles kultúrtörténeti összefüggéseket, sőt világszemléleti gondolatmeneteket is le lehet olvasni. Nem számíthat tehát csak elszigetelt esetnek ; a nemzetfeletti klasszikus műveltségi eszmény végső kiágazásaiban már tekintélyes mélységekig hathatott. Hogy amellett, főleg a templomépítészetben, a gótika még virága teljében állott, nemcsak magyarországi jelenség. A hazai fejlődés különben sem mutat túlzottan egyenes vonalú lefolyást. Egyes alkotások, mint a Báthory Madonna, vagy a budai Szent György dombormű, már bizonyosfajta magyar romanizmust látszanak előkészíteni. De általában még tartott a szívós küzdelem, tele ellenhatásokkal és áldozatokkal. Az ilyen közhasználati tárgyakon alkalmazott antik emlékérmek már bizonyos egybeolvadásra utalnak, többet jelentenek, mint fejedelmi kedvtelésből, úgyszólván hideg úton tenyészeteit művészeti programmok. Ezekben a rétegekben nem is szabad visszapillantó megfontolásokat keresnünk, nem csak hatalmas uralkodók egyéni ízléskinyilatkoztatásaira, műpártoló beállítottságára kell gondolnunk, hanem széles, névtelen áramlatoktól hordozott stíluskeresésre. Valami megnyilvánul még ezekben a látszólag felületes és véletlen megjelenési formákban a most felkelő humanista kortartalomból. Ezek a rokonhangok egyelőre még csak bizonytalan kollektív mezben jelennek meg és keveset árulnak el az új áramlatok .