Tanulmányok Budapest Múltjából 5. (1936)

Horváth Henrik: Hódoltság és felszabadítás a művészettörténelemben 198-219

21© HORVÁTH HENRIK nyait és kincseit, Ráckevénél elfogták és ott óriási zsákmányt ejtettek.

57

) Az arany forintokat és egyéb pénznemeket sisakjukban és sapkájukban hordották össze. A hajdúk és naszádosok pedig nagyobbrészt színes damasztba és selyembe öltözve tértek vissza »und zwar in so vielen unterschiedenen Farben, dass sie Ihnen wie Comoedianten vorkommen — wie auch drey davon allhier im Imager gesehen worden.« A szövetek és egyáltalában textiliák terén is nagyban elősegítették az ízléskeveredést a kétféle import, a keleti és a Boroszlóból, Nürnbergből,, Londonból jövő nyugati áruk. Ezeknek a szálaknak a felderítését szintén Fekete Lajos kutatásainak köszönhetjük.

58

) Nagyon kívánatos volna iparművészeti szempontból is tüzetesebben foglalkozni ezekkel a kérdésekkel. A formai elemzések tekintetében sajnos még a kezdet kezdetén állunk, jóllehet bőséges anyag állana rendelkezésre. Pedig a keleti és nyugati minták követése a felvidéki és erdélyi úri hímzésekben és a népművészetben feltétlenül megérné a fáradságot és több és mélyebb történeti tanulsággal járna, mint a harmad- és negyedrangú építészek és festők életadatainak az összehordása, melyben a XVII. század műtörténeti felkutatása eddig kimerült. Budával kapcsolatban az ilyen fáradó zások az emlékek teljes hiánya miatt egyelőre csak meddők maradhattak» Jóval többet következtethetünk a bőrmegmunkálásra vonatkozóan. A Drinápolyban képzett szattyángyártók Budán és a hódoltság területén nagy szerepet játszottak és a török-világ megszűnése után főleg Bécsben nagyon keresett mesterek maradtak. Jellemző a bőrmegmunkálás fontosságára, hogy a csizma és papucs török eredetű szavak.

59

) Ha a mondottak alapján állíthatjuk is, hogy a magasabb kultúra a megszállott Budán a keleti pompa és fényűzés és a nyugati műformák vegyülékéből állott, ezt a feltevést csak általános körvonalakban tudjuk sejtetni. Még nagyon messze vagyunk attól, hogy pontosabb és élesebb betekintést nyerjünk azokba a változatos szellemi és gyakorlati kölcsönhatásokba, melyek a hódító urak rétege és a megszállt ország lakossága között minden éles ellentét ellenére ide-oda szövődtek, amikor is a törökség felváltva, mint egy új művelődés adó vagy befogadó fele, vagy rendesen mindkét minőségben egyszerre szerepel. Be kell vallanunk, hogy a magyar formakincsben élő török elemeknek itt megkísérelt összegezése és bizonyos folytonosságot igazoló egyéb támpontok felkutatása nagy általánosságban nem túlságosan bőséges eredményt hozott. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy minden ellentétes látszat ellenére a hódoltság alatt a formai továbbfejlődés nem valamennyi csatornája dugult be és hogy kivált a magyar iparművészet az idegen uralom, idejének motívumkincse olyan meggazdagodását és felélénkítését köszönheti, melynek kisugárzásait ruházatban és népművészetben a mai napig is még érezzük. A stíluskialakulás nagy vonalát ez a tény azonban alig érintette. Ennek az okát részben abban kell keresnünk, hogy az iszlamita műtevékenység, úgymint általában a keleti gondolatvilág nagy, termékeny és alkotó korszakai a XVII. században már visszahozhatatlanul elmultak. II. Szolimán ideje még egy utolsó külterjes kísérletet jelentett. De itt sem szabad abba a hibába esni, hogy az arab-perzsa forrásokból eredt iszlám-művelődést és a török kultúrát egyszerűen azonosnak vegyük.