Tanulmányok Budapest Múltjából 5. (1936)

Horváth Henrik: Hódoltság és felszabadítás a művészettörténelemben 198-219

HÓDOI/TSÁG ÉS FELSZABADÍTÁS A MŰVÉSZETTÖRTÉNELEMBEN g-f f Tisztára hatalompolitikai vonatkozásban a törökség az iszlám számára páratlan erőgyarapodást és újjászületést jelentett, de az arab és perzsa veretű, táglátókörű, világpolgári szellemiséghez mérten az új katonai deszpotizmus és hideg ortodoxia csak hanyatlásra, megmerevedésre vezethetett. Egyéb történeti kultúrközösségek maradványaihoz hasonlóan, ezek a török hagyományok is idővel elmerülnek a népművészet mélyebb rétegeibe, ahol bizonyos megjelenési formákban még ma is tovább szerepelnek. Az úgynevezett nagy művészetekben is bizonyos törökízű tartalmak, turbános fejek stb. a budai barokk épületplasztikában nagyon kedveltek. Legjellemzőbb talán a Kapucinus-utca 9. számú házról származó barokk díszű kocsmacégér, mely egy kőtáblából és két turbános fejből állott és dr. Strausz Gyula p. ü. tanácsos úr szívességéből a Székesfővárosi Történeti Múzeumba került. A tábla humoros felirata is : Hier schenkt man ein das rote Türkenblut stb. igazolja, hogy ilyen célzások még a XVIII. század közepe táján is közérthetőségre számíthattak. Sőt még későbbi időkből is vannak hasonló támpontjaink az Apród-utca 6. sz. házban talált »Chinoiserie«-ízlésben tartott falfestményekben. Ez a keleti hangulattól átitatott képsorozat is olyan eszmetársulásokra és ízlésmotivumokra támaszkodhatik, melyek éppen Budán inkább otthonosak lehettek, mint Európa okcidentális kultúrközösségének bármelyik más városában. Kivált az iparművészetben a keleti formák és a keleti technikák még sokáig érvényben maradtak. Hiszen a »grande art« művelői a század első felében a nyugati területekről jött idegenek voltak. Mikor az ábrázoló művészetek a század vége felé már bizonyos, egyelőre még szerény méretű autonóm életre keltek, ezek a visszaemlékezések tudat alatt még akkor is hatottak volna, ha a »Chinoiserie« divatáramlata történetesen nem kölcsönzött volna új időszerűséget.

60

) De ezek az elszórt jelenségek inkább csak tartalmi vonatkozások, a magyar művészet további menetére semmiféle döntő kihatással nem voltak. A magyarság e határozott védelmi attitűdjénél, e megfeszített belső és külső küzdelemnél nem egyszerűen szabadságszeretetről, állami önfenntartásról van szó, itt lényeges és legmélyebb történeti hatóerők, végső szellemi döntések forogtak kockán. Amikor a magyar művészet e legsúlyosabb történeti próba után a hódoltság félhomályából megint élesebb történeti megvilágításba kerül, a XVIII. század művésznevei, egy Mányoki, Kupetzky, Bogdán, Spillenberger, Orient, budai viszonylatban a Falkoner-család — meggyőző tanulságot tesznek a magyar művészi akarás töretlen életereje és változatlan európai beállítottsága mellett. Ha ezenfelül a keleti ízlés és a török műformák az iparművészetben és a népművészetben elolthatatlan nyomokat hagytak hátra, sőt örökletesen tovább élő ősázsiai formaalakítási lehetőségek újjácsirázását eredményezték, úgy ezt a magyar formakincs olyan kibővítésének kell elkönyvelnünk, melyet nem szívesen nélkülöznénk. Mint minden más elmúlt korszak, a török hódoltság is semmiféle rabulisztikával el nem vitatható történeti realitás, közvetlen és aktív jelen volt, mely a még oly különneműnek látszó megelőző művelődések értékeit, a sorsszerű szellemi, lelki és formai hagyományokat egységes gyűjtőlencsében felfogta és egészen jellegzetes törésekben a későbbi időkbe kisugározta. Horváth Henrik