Tanulmányok Budapest Múltjából 5. (1936)

Markó Árpád: A felszabadítás eszméjének magyar apostola : gróf Zrínyi Miklós 1-12

6 MARKO ÁRPÁD A hadsereg fővezérséget sem adták neki, hanem Montecuccoli grófnak, aki az Erdély felsegítésére irányuló hadjáratáról dolgavégezetlenül nemrég tért vissza. De a személyes mellőzésen kívül Zrínyinek még a király környezetének részvétlenségével is meg kellett küzdenie. Hiába ostromolta személyes, szóban kifejtett előterjesztéseivel, írásbeli javaslataival a bécsi udvart, hiába festett szörnyű képeket a török veszedelemről, a császár és környezete nem akart hallgatni reá. Pedig nem csupán itthoni környezete és katonasága bízott rendületlenül benne. »Itt egyedül mindnyájuknak Nagyságodban vagyon nagy reménységek«—írja Zrínyi hűséges embere, Witnyédy István Bécsből 1663 június 4-én. Szinte azt mondhatnók, az egész keresztény világ Zrínyit tartotta a kereszténység megmentőjének, csak a rövidlátó bécsi kormány félt tőle. Zrínyi egyéniségének varázsa, hadvezéri tekintélye, közéleti jelentősége már annyira megnőtt ebben az időben, hogy nem fért azok közé a szűk keretek közé, amelyeket a bécsi udvar köréje vont. De Zrínyi nem nyugszik. Az év nagy részében karddal, a hosszú téli hónapokban tollal a kezében igyekszik felrázni nemzetét és meggyőzni a bécsieket arról, hogy mégis csak az a helyes út a kereszténység ügyének diadalraj utasa felé, amelyet ő mutat. Montecuccolinak, az erdélyi kudarcot szépíteni igyekvő röpiratára, — amelyben a felelősséget a magyar nemzet katonai tudatlanságára akarja hárítani, — metsző iróniával felel. Azután hozzáfog a magyar hadtudományi irodalomban páratlanul álló munkái megírásához, a Mátyás király életéről való elmélkedésekhez, a sziporkázó szellemű discursusok, aphorismák, centuriák, és a tábori kis tracta megszövegezéséhez. Ha nem is tartjuk az ő munkájának, de mindenesetre az ő sugalmazására készülhetett az örökös királyság kérdésével foglalkozó Siralmas Panasz is. Megírta halhatatlan hőskölteményét, a Szigeti Veszedelmet, s azt a magyar nemességnek ajánlotta, hogy azt a török áfiumtól elbódított közönyösségéből felrázza. Dédapjának szigetvári vértanúságát énekli abban, hogy például szolgáljon az a hős, aki feláldozta magát nemzetéért, hogy azzal a bűnbeesett magyarságra haragvó Istent kiengesztelje. Bécsbe küldött hosszú helyzetjelentéseire, javaslataira csak hűvös válaszokat kap, mire rezignáltán mondja : »az mi kegyelmes császárunk csak pro forma kérdez tanácsot tűlünk és immár mindent elvégzett akkor a német tanács, mikor a magyar urakat híjják.« Zrínyi és Lippay György érsek között azelőtt sok és eléggé mélyreható nézeteltérés volt. Most már az érsek is igazat adott Zrínyinek és maga is szomorúan látja, hogy Bécsben »igen szeretik a nyugalmas életet és most teljesedik bé az régi mondás, olyak adnak az királynak tanácsot, kik nem ették az alföldi kalácsot«. Hogy mennyire igaza volt Zrínyinek, amikor a török kiűzését kizárólag magyar ügynek tartotta, látjuk a bécsi kormány nyugateurópai politikájából. A török-magyar viszálykodás kellemetlen tehertételként nehezedett a Habsburg-ház német-római birodalmi terveire. Attól már nem kellett félni, hogy a török határait Ausztrián túlra is kiterjesztheti, tehát felesleges lett volna a Montecuccoli és tapasztalt szervező generálisai segítségével összeállított császári sereget feláldozni a török-magyar hadszíntéren, mert erre a seregre nyugaton más, nagyobb feladatok vártak. Ha a török •