Tanulmányok Budapest Múltjából 5. (1936)

Markó Árpád: A felszabadítás eszméjének magyar apostola : gróf Zrínyi Miklós 1-12

A FELSZABADÍTÁS ESZMÉJÉNEK MAGYAR APOSTOLA 7 megelégszik eddigi határaival és nem avatkozik a Habsburg-ház nyugati politikájába, akkor felesleges őt magyar támadásokkal ingerelni. Ha pedig ő támadna, akkor a harmincéves háborúban sokszor bevált metodikus harcvezetés módot nyújt arra, hogy ügyes manövrirozás segítségével, a keresztény császári katonaság vérvesztesége nélkül lehessen őt feltartóztatni és határai mögé szorítani. Ez volt az értelme és magyarázata Montecuccoli nehézkes, seregét kimélő, halogató hadviselésének, amelyet Zrínyi teljes meggyőződéssel és az adott helyzetben jogosan ostorozott. A Zrinyi-Montecuccoli ellentét gyökere ebben a — szinte mondhatnók: világnézeti — különbségben rejlett. Zrínyi a török kiverését a közvetlenül fenyegetett magyar kérdésen keresztül tekintette általános európai, keresztény feladatnak. Úgy érezte, hogy ha a magyar kiveri a törököt országából, •ezzel elhárítja a veszedelmet elsősorban önmaga felől, de egyúttal megmenti a nyugati kereszténységet is attól. Montecuccoli és környezete pedig úgy gondolkodott, hogy a német-római birodalom biztonsága — szóval a nyugateurópai birodalmi kereszténység megvédése — sokkal fontosabb és nagyobbszabású feladat, mint Magyarország kitisztítása és a magyaroknak élet-halál harcukban való megsegítése. Ha tehát a helyzet úgy alakul, hogy a török már Nyugateurópa keresztény világát valóban komolyan fenyegetné, akkor a császári és a birodalmi összegyűjtött seregek a hadművészet elveinek megfelelő területen felvonulnak és útját állják. De a birodalmi érdek szempontjából nem döntő fontosságú tényező az, hogy a török Magyarországnak milyen nagy területe felett uralkodik. Természetesen ezt ilyen nyilt és őszinte fogalmazásban nem olvashatjuk egy bécsi rendeletben, vagy politikai írásban sem : de Montecuccoli harceljárasa és Zrínyi terveinek elgáncsolása vagy legfeljebb részvétlen szemlélése mind ezt bizonyítják. Montecuccoli császári hadvezér volt és a birodalmi nagy koncepció eszköze. Zrínyi pedig, — bár 1646 óta ugyancsak császári tábornok, — de egyúttal horvát bán és ízig-vérig magyar főúr, akinek a törökök kiűzése őt legközelebbről érdeklő, személyes ügye is volt. Elévülhetetlen érdeme tehát az, hogy amikor állandó harcok közepette az uralkodó ház és tanácsosainak közönyével, sőt ellenszenvével állott szemben, mégsem csüggedt, és nemcsak személyes példájával, de írásainak minden mondatával arra törekedett, hogy a magyarságban ébrentartsa a harcias szellemet és meggyőzze az ország lakosságát arról, hogy ha békésen megtűri a törököt az ország határán belül, akkor saját sírját ássa meg. »Ihol a veszedelem! Ihon az emésztő tűz! Magyarok, tinéktek szólok! Ez a rettenetes sárkány, a török, Váradot, Jenőt tőlünk elvette, sok ezer lelket rabságra vitt; sokat a kardnak élivel emésztett meg; Erdélyt, koronánknak egy legszebbik bogiárát felprédálta, zavarta, Fejedelmünket eltapodta, gázolja nemzetünket s országunkat, mint egy erdei kan a szépen plántált szőlőt. Kérdezkedjetek egymástól, kit illet ez a veszély, kit fenyeget ez a háború? . . .« »Bizonyára a mi sebünk senkinek úgy nem fáj, mint minékünk, senki nem érzi nyavalyáinkat úgy mint mi, tehát következik ebből, hogy senki oly serényen nem nyúl az orvossághoz, mint minékünk kellene nyúlnunk. ... Az egész ország unanimis consensussa kelletik erre. Mi haszna, ha egy vármegye, vagy bár Dunán innen, vagy túl való