Tanulmányok Budapest Múltjából 5. (1936)
Kelényi B. Ottó: A török Buda a keresztény Nyugat közvéleményében 34-101
90 KELÉNYI B. OTTÓ szabadító hadjáratok eredményeit veszélyezteti. A török francia uszításra meg akarja tartani, sőt kiterjeszteni újból feléledő hadiszerencséjét abban a hitben, hogy a hadjárat megindulásakor megtámadja Eszéket és francia segítséggel, ha nem is mindjárt, idővel elfoglalja. Mert »Una victoria est alterius instrumentum et incitamentum.« Eszékről azután Budának veszi útját, mert jól tudja, hogy a császáriak nem erősíthették meg annyira, hogy ekkora ellenséges áradatnak ellen tudjon állni. Ezért a császári katonaság már jó előre előzze meg a veszélyt és ne a szokáshoz híven csak késő tavasszal, hanem mindjárt a tél elmulta után vonuljon a harctérre. Az aggodalmak azonban nem váltak valóra. Badeni Lajos 1691 augusztus 19-én a császáriak, a brandenburgiak és a magyarok együttes erejével Szalánkeménnél tönkreverte Köprili Musztafa hatalmas seregét. Magyarország területi integritásának teljes visszaállítása 1718-ban történt a pozsareváci békében. III. Károlynak a velencei köztársaság rovására terjeszkedő török ellen viselt első háborújában (1716—18) Savoyai Eugén és Pálffy János megújították Hunyadi János fényes hadjáratát, amelyről az egykorú irodalom is mint példáról emlékezik meg. A két éves újabb török háború újra fölvetette a szent liga megvalósításának gondolatát. A »Neue und accurate Vorstellung des grossen ottomanischen oder türkischen Reichs . . ,« 224 ) c. 1717-ben megjelent munka ismét rámutat arra, hogy a török birodalom követelését egyedül a keresztények között dúló egyenetlenségnek köszönheti. Ha a keresztények valóban egyek volnának és egymással őszintén szövetkeznének, a török uralmának lehanyatlása biztosan remélhető volna. Már Soranzo, a XVI. században megjelent munkájában a keresztény erők szövetségében jelöli meg az egyetlen gátat a török ellen. Itt is visszatér a gondolat, hogy a célravezető hadviselés csak akkor lesz eredményes, ha megbízható katonaságot szerveznek és gondoskodnak a pénzforrásról, a muníció- és élelmiszerraktárak felállításáról. Mindezt pontokba foglalva nagy bőbeszédűséggel fejti ki Soranzo alapján; fölismerjük benne azokat a tanácsokat is, amelyeket Marco d'Aviano 1684-ben a császárnak e kérdésekről adott. A szövetkező hatalmakat két csoportra osztja. Az első csoport tagjai a tengeren kifejtett hadműveletekben vesznek részt, a második csoport pedig a szárazföldi hatalmak csoportja. A tengeri hatalmak között első helyen áll a pápa, aki a múltban is mindig rendelkezésére bocsájtotta gályáit a velencei köztársaságnak. Úgylátszik a szerzőnek csak X. Leó pápa kezdeményezéséről volt tudomása, mert a fölszabadító hadjáratok első korának pápai akcióiról említést sem tesz. Ellenben nagy részletességgel foglalkozik Leó pápa működésével, aki nemcsak követei útján fáradozott a török elleni szövetség létrehozásán, hanem nagy pénzösszeget is gyűjtött e célra és minden kereszténynek kötelességévé tette, hogy a háború költségeihez hozzájáruljon. »A római pápa nagyon helyesen cselekszik, amikor elődei példája után a keresztény potentátokat nemcsak fölszólítja, hogy kezdjenek háborút a törökök ellen, hanem pénzzel és egyéb pénzértékű eszközökkel igyekszik őket támogatni. Őszentsége nyilván hajlandó lesz megduplázni a már kiutalt összegeket és az adományozott hat gálya mellett még hat hadihajót is felszerel, amelyeknek 2200 főnyi katonaságát is ő fogja ellátni.«
