Tanulmányok Budapest Múltjából 4. (1936)

Tompa Ferenc: Budapest őskora 1-17

14 TOMPA FERENC minthogy nagyrészt sírleletekből áll. Ezzel szemben a IV. periódus, azaz a bronzkor végső szakasza ismét csak szórványos leletekkel van képviselve. Kerámiai anyagot úgyszólván alig találunk. 1928-ban egy régiségkereskedő útján került a Nemzeti Múzeumba egy behúzott szájú, bütykös díszű tál, amely abból a késő bronzkori kultúrából származik, amely a Tisza vidékén, illetőleg a Tiszától keletre volt elterjedve és amely egyúttal a legtisztábban őrizte meg honi jellegét. Ezt a tálat állítólag az Üllői-úton, a lebontott Gschwindt-féle gyár helyén találták. Ez az adat azonban nem eléggé megbízható. Budán, a BEAC sporttelep helyén találtak régebben egy finoman faragott, egyik végén tovafutó spirálisokkal díszített, a másik végén pedig kereszt formára faragott csontzabiát, amely ugyancsak a késő bronzkort reprezentálja. Ez az értékes és finom díszítésével Magyarországon ma még egyedül álló csontzabla azóta a Fővárosi Múzeum gyűjteményébe került. Hogy a főváros területe a bronzkor végén is eléggé lakott volt, amellett egyelőre az a nagyszámú, szórványos bronzlelet tanúskodik, amelynek jórésze a Duna medréből került elő. Ékszerek, főként karkötők, balták, vésők, lándzsák, továbbá kardok, amelyekről nagyrészt már Nagy Géza is megemlékezik, tanúskodnak amellett, hogy a Duna két partján a Krisztus előtti első évezred fordulóján népes lakótelepek lehettek. A Nemzeti Múzeum őskori gyűjteményébe 1931-ben is került egy kard, amelyet az Erzsébet-híd környékén a Duna medrében leltek. Ez a kard még a bronzkor III. periódusából származik és ugyanahhoz a markolatnélküli típushoz tartozik, amelyből egy példányt Nagy Géza a 119. oldalon közöl. Amennyire hiányosak az adataink a fiatalabb kőkorban a Duna balpartjára vonatkozólag, annál gazdagabban jelentkezik itt a bronzkori kultúra hagyatéka. Valószínűleg helyes az a feltevésünk, ha ezt a jelenséget nem tisztán a hiányos kutatás rovására írjuk, hanem összefüggésbe hozzuk azzal a megfigyeléssel, amelyet a Duna—Tisza közére vonatkozólag az eddigi kutatásaink alapján nyertünk. Meggyőződésünk szerint helyes úton járunk, ha a klímaváltozással magyarázzuk azt a jelenséget, hogy a nedvesebb időjárás következtében még a kőkor folyamán lakhatásra kevésbé alkalmas terület csak a mocsaras vidékek fokozatos kiszáradásával népesedik be. Valószínűleg csak a bronzkor első felében keletkeznek az első lakótelepek a pesti oldal homokos domboldalain. Ettől az időtől kezdve azonban, az itt előkerült leletek alapján ez az oldal is állandóan lakottnak látszik. * * * A bronzkor vége felé egy észak felöl bevándorolt idegen nép veszi a Dunántúlt fokozatosan birtokába. Ez az illyr eredetű nép az úgynevezett lausitzi kultúrát hozza magával a magyar régióba és főként a hegyes-dombos vidékeket szállja meg. Ennek a megszállásnak a Dunántúlon az lett a következménye, hogy jóformán nyomtalanul eltűnik a mészbetétes kerámia és ugyanekkor a régi és az új elemek összekeveredéséből kialakul egy új kultúra, amelyet már a korai vaskorhoz, az úgynevezett hallstatti kultúrához számíthatunk. A főváros környékén, a Duna mindkét oldalán