Tanulmányok Budapest Múltjából 4. (1936)
Mihalik Sándor: A magyarországi református egyházak pesti ötvösművei 174-197
178 MIHAIylK SÁNDOR is érdekesen megszabja. Pest ötvösei — a kutatások eddigi tanúsága szerint — túlnyomólag világi műveket készítettek. Az egykori alkotásokból nem sok élte túl a beolvasztásokat és a háborús célokra való beszolgáltatásokat, úgyhogy emiatt az egykori remekek sorából idáig aránylag még csak kevés ismeretes. 7 ) Túlnyomó részük sincs már többé az eredeti birtokosok 3eszármazottainál, hanem a műtárgyak örök sorsa szerint az egykori vásárlók családtagjaitól különböző ügyletek révén már annyira elkerültek, hogy hovátartozóságuk régi nyomaira sem bukkanhatunk. A magyarországi református egyházak egyes műveinek jelen felsorakoztatása és feldolgozása a pesti régi ötvösségnek idáig tehát az egyetlen olyan emlékcsoportja, melynek segélyével megvilágíthatjuk : hogyan élt, milyen jelentőségű, mekkora körzetű és mily területre sugárzó volt a pesti ötvöscéh szerepe nemcsak a magyarországi ötvöscéhek sorában, hanem egyúttal a magyar művészettörténelemben is. A magyarországi ezerszázegy református egyház azon huszonkilenc templomának jórésze, melyek pesti eredetű ötvösműveket bírnak, természetszerűleg Pest és Fejér vármegyék területén van. Számos olyan egyházat is találunk azonban, melyek noha Pest gazdasági és kulturális körzetéből távol esnek, szentedényeik beszerzésekor mégis a pesti ötvösöket keresték fel megrendeléseikkel. Bnnek következményeként az ország szívétől távol eső Borsod, Hajdú és Csanád vármegyék egyes református templomi kegyszereinek sorában is reábukkanunk pesti származású szentedényre. Északfelé Szilvásvárad, keleten Hajdúböszörmény, délre pedig Makó, Kiskunhalas és a tolnamegyei Nagy dor og jelölik azokat a legtávolabbi pontokat, mely református egyházak felszereléseiben pesti ötvösök kezeiből kikerült művek szerepelnek. III. i Református egyházaink sohasem törekedtek öncélú ötvösművészeti formák, vagy sajátságos technikák kialakítására. A csonkamagyarországi református szentedényeket szemlélve mégis azt látjuk, hogy a pesti ötvösökön kívül még két ötvöscéh mesterei iparkodtak tudatosan, pregnánsan kifejlett, sajátságos s ötvösművészetünkben különálló stílust jelentő formában tervezni és megvalósítani az egyes hazai református templomok számára készített műveiket. Bzért tapasztaljuk azt, hogy a dunántúli vidékek református egyházaiban a Győr—komáromi szövetkezett ötvöscéh kebelébe tartozó mesterek ilyenirányú tevékenységei révén a XVII. századi műveken az ellenreformáció egyházi ötvösművészeti áramlatai jutnak döntő szóhoz. A XVIII. századi debreceni ötvösök pedig a példaadó német mesterektől elszakadva, — 1740 táján — az egykori világi harangvirág serlegformából kialakítják azt a kehelytípust, mely azután egy félszázadon át a tiszántúli református egyházak végleges kehelyformája marad. 8 ) A Győr—komáromi és a debreceni ötvösökön kívül a pesti ötvöscéhbe kebelezett mesterektől származnak a magyarországi református
