Tanulmányok Budapest Múltjából 4. (1936)

Belitzky János: Száz év a pesti határ életéből : 1663 tájától 1756 tájáig 111-156

138 BEIJTZKY JÁNOS ugyanis »pesti Csonkának füzetett a maga marhájáért. Csonka György pedig a városnak adta azon pénzbeli füzetesét. A Csonka marhája pedig szabadon járt mindenütt, mint egyik, mint másik pusztán.«

231

) A némediekkel való közös pusztabérlet egész a város faláig marhalegelővé tette a pesti határt. »Mikoron pestiek némediekkel gubacsi és szentlőrinci pusztákat együtt árendában bírták, jó egyezségben valának egymással. Ha szinte nemediek marháj ok — kivált bogárzáskor —

: a pesti földre föl jött is, marháj okát pestiek bé nem hajtották, hacsak valami kárban nem mentek. Nem is szabtak egymás között határókat.«

232

) Nagy egyetértés volt tehát a pestiek és a némediek között. »A pestiek marháj ok akár meddig alá ment is, úgy némedi marha, ha a pesti Malom Révig, a pesti kapuig följött is, egymást nem bántották, nem kócódtak soha egymással.«

233

) A pestieknek azonban idők folyamán egyre több szántóföldjük és kertjük lett a város falain kívül. Ezekben a legelésző barómcsordák néha-néha kárt tettek, azonban inkább a mezőt fájlalták a pestiek. »A pestiek panaszkodtanak, hogy némedi juhászok igen följártak és juhaikkal az mezőt igen megetették, bor italnak kedviért. Amint is az tanú — nemes Halász István — több némedi előljáró emberekkel megtiltotta, hogy annyira Pest felé ne járjanak, szomszédságban kárt ne tegyenek és egymás ellen becstelenséget ne cselekedjenek, mivel úgyis elég a mezejek.«

234

) Ugyancsak nemes Halász István vallotta, hogy 1700. táján, amikor még Alsónémedin lakott, »a némedi, ócsai juhászok a bor ital kedviért igen föl szoktak volt járni a Duna horgasa felé és a mezőt el élték.«

235

) Valószínű, hogy már ekkor volt itt egy csárda, ott talán, ahol a későbbi soroksári országúti határcsárda állott. Nem kis mértékben ez a csárda lehetett az oka, hogy »a Gübacson járó marha mindenkor ott à Duna horgasánál delelt.«

236

) Az itt delelő és legelő marha nem sok kárt tehetett a pesti határban, hiszen a Pap rétjén kívül csak igen kevés védett rész és szántó lehetett ezen a tájon. Az állatok behajtása a legritkább esetben történt meg. Gelle János, úgy tudta, hogy »kuruc üdőben egyszer, hogy az pestiek nemediek méneseket behajtották volna, —- de honnan és miért, nem tudja — azt vélték a pestiek, hogy . .. (itt a tanúvallomásokban egy szó helye üresen van hagyva) . . .emberek lovai. Ki is adták lovaikat. Az előtt pedig és utána való üdőkben soha egymás marháját nem hajtogatták.«

237

) A nemediek marhája tehát évtizedekig háborítatlanul járta a pesti határt, részben a gulyások, csikósok, juhászok boritala kedvéért, amit a pestszéli csárdákban kaptak, »kivált ....pedig víz kedviért ...a Fehér-tóig.«

238

) A pesti határ ugyanis tele volt szikes tavakkal, amelyekben forró nyár derekán is állott a víz, amivel a jószág a szomját olthatta. A tócsák és zsombékos szikes laposok miatt azonban »a tájon nagy sarak voltának« amiért a gulyás, juhász »a marhát közel nem merte ereszteni, mert sárban dőltek volna.«

239

) Ezért csak nyár elejétől ihattak a barmok a szikesek vizéből. Forró nyarakon kiszáradtak a tavak és ilyenkor, ha Szent Mihály nap táján fölszabadult a mező, ősszel, akárcsak a török világban, Rákosra járt a pesti határ csaknem minden marhája itatóra.

240

) Szeleczky bérlete idején azonban — valószínűleg a határsértések miatt — ez tilos volt. Maga Szeleczky tiltotta el ezt.

241

) Télen is néha lehajtották a marhát a Rákosra, ahol