Tanulmányok Budapest Múltjából 3. (1934)

Genthon István: Egy budai humanista aranycsészéje 138-144

140 DR. GENTHON ISTVÁN azóta szétszedték, szobrai elvesztek, festett szárnyai az esztergomi Keresztény Múzeumba kerültek.*) Az egyik szárnyon a fájdalmas Krisztus látható, előtte térdel János apát, kezében a ma is meglévő szent vér-ereklyetartóval. Háttérben, mint Gerevich Tibor kimutatta, a Garam vize kanyarog s a kiszökellő sziklán az ősi apátsági templom látható. Ugyancsak János apát — mint pluvialéejárói s annak jellegzetes csattjáról felismerhető — szerepel ez oltár szárnysorozatának másik képén, mely a tizennégy segítőszentet ábrázolja. Középütt áll, Szent Erazmus püspök alakjában, jobbjában pásztorbotot, baljában rúdra csavart beleit tartva. Balválla mögött, tehát a képen jobbra a Szent Györgynek öltözött páncélos Ulászló király képe ismerhető fel, mely arckép az éremmel összevetve kétségtelenül hiteles. Előreugró szája, egyenes nyomott orra, sőt még aranyhálóval díszített süvege is egybevág a medália részleteivel s bizonyítja, hogy János apát nemcsak önmagát, hanem királyát is megörökíttette az oltár közepes tehetségű ismeretlen piktorával. A királynak se része, se érdeme nincs abban, hogy korában a magyar művészet oly nagyra fejlődött. Mátyás könyvszeretetével szemben alig néhány kódexszel szaporította a budai Corvinát, ezeknek is javarésze Mátyás halála előtt már megkezdett vagy ajándékba kapott könyv, ugyanakkor tűrte, hogy a könyvtár javát mohó humanisták és követek széthurcolják, Jónevű külföldi művészeket, az egy Strigel kivételével, akinek magyarországi szereplése néhány napos epizód lehetett, nem foglalkoztatott. Mátyás olasz humanistáit is hagyta szétszéledni. Úgyszólván csak az öreg Bonfinius maradt szolgálatában, meg Mátyás orvosa, Milius, aki őt is gyógyította. Ulászló nem volt humanista lélek, részben vallásossága, de főkép renyhesége alkalmatlanná tette az új tanok befogadására. Vallásossága a késői skolasztikusokkal hozta kapcsolatba, ha ugyan ennek a lomha észjárású uralkodónak szellemi áramlattal voltak egyáltalán kapcsolatai. Humanisták mégis éltek az udvarában anélkül, hogy e célra összegyűjtötte volna őket, nagy részben mint az udvari kancellária tisztviselői. Az olaszok szétszéledtek, helyükbe németek és főkép csehek kerültek, a humanizmus második generációjának fürge harcosai. Olaszországban az új szellem ekkor már legyőzte a skolasztikát. Az északibb vidékek most indultak döntő küzdelembe. Ulrich von Hütten felkiáltott : »A szellemek ébrednek, óh századom, a művészet és tudomány virulni kezd, gyönyörűség élni.« Humanista gócok alakultak mindenfelé, Bécsben, Lipcsében, Wittenbergben, Heidelbergben, Mainzban, Gothában, Nürnbergben, Prágában és Brünnben, sőt Kopenhágában és Krakóban is. Az új szellem hirdetői mindenféle társaságokat alakítottak, felkeresték egymást, sűrűn váltották a leveleket. A tájékozott külföldiek hamarosan észrevették, hogy a budai kancellária szolgálatában álló tudósok egy újabb góc kialakítására hivatottak. Az egyik legkitűnőbb szervező. Celtes Konrád, a bécsi egyetem tanára 1497-ben Budára jött és megalakította a Sodalitas Litteraria Danubiana-t, melynek elnöke, a sodalitatis princeps, ifjabb Vitéz János lett, a kitűnő diplomata és fényes jogtudós. A dunai irodalmi társulat alig másfél évtizedig élt, működését nem kell a mai tudományos társulatok mérté-