Tanulmányok Budapest Múltjából 3. (1934)

Genthon István: Egy budai humanista aranycsészéje 138-144

EGY BUDAI HUMANISTA ARANYCSÊSZÉJE 139 képsorozata, hogy csak az ormokat említsük ; e kor vésett oly remek profilokat a hazai történet és műveltség ércébe, mint Bakócz Tamásé, Szatmári Györgyé vagy Báthori Miklósé, Temesvári Pelbárté vagy Werbőczi Istváné, Ez a huszonhat év fordulópontot jelöl s bővelkedik a nagyhatású ellentétekben. A leromló közviszonyokkal szemben áll a rohamosan fejlődő művészet. A skolaszticizmussal és miszticizmussal a humanizmus. Az egyházi szellemmel a frissen sarjadó világiasság. A szívós erejű gótikával a renaissance. Az ellentétek rendkívül élesek. Nagy tömegek hallgatják a romlottságot ostorozó, végítéletet hirdető barátok prédikációit, közöttük a népszerű Pelbárt atyáét, ugyanakkor a királyi udvarban élő humanisták saját dorbézolásaikat éneklik meg könnyed és tetszetős formában. Az 1508-ban készült lőcsei főoltár gótikus visszaemlékezésektől roskadozik, az egy évvel előtte befejezett esztergomi Bakócz-kápolna pedig a hazai vörösmárvány bíborába burkolva az olasz quattrocento tiszta formanyelvén szólal meg. Kétszáz év kultúrája sűrűsödött össze e rövid huszonhat esztendőben, bizonytalan reminiszcenciák, expanzív tevékenységek és homályos jóslások formájában. A gótika és renaissance immáron párhuzamosan halad egymással, az előbbi védi hadállásait, az utóbbi iparkodik kiszélesíteni a magáét. Már nem ugyanaz a helyzet, mint Mátyás idejében volt. Mátyás korának renaissance-művészete alig lépte túl a királyi kezdeményezés határait. Szerte az országban még a gótika uralkodott s szoros gyűrűjével körülfogta a királyi várat, honnan az új formanyelv készült volt kitörni. Ez a kitörés csak Ulászló idejében történt meg s ez az az idő, midőn a renaissance kisiklik a királyi és főúri kezdeményezés gyámkodása alól, elhatol vidéki templomokba s ott népszerűvé válik, végül is, mint említettük, versenytársa lesz az évszázadok óta uralkodó gótikának. Ulászló király, úgy mint sok mindenben, a művészet pártolásában sem bizonyult Mátyás méltó utódjának. Ahhoz a közkeletű képhez, melyet róla a hagyomány formált, kevés hozzátenni való akad. »Néma szobor« volt, »egy darab fa«, mint kortársai írták, mások még kevésbbé hízelgő jelzőkkel tisztelték meg. Nyugalomra és csendre vágyott, olyannyira, hogy még a száját sem szerette kinyitni, rokonszenvessé alakját csak mély vallásossága — naponta három misét is hallgatott — és példás családi élete teszi. Vallásos elmerülésében örökíti meg a német Bernhard Strigel szép festménye, mely ma az Ernst-Múzeum tulajdona. A visegrádi vár egyik szellős termébe vezet a kép. Ulászló a felhőkben megjelenő Madonna előtt térdel, akinek oltalmába őt patrónusa. Szent László király ajánlja. Hátrább két gyermeke, Anna és a pufók Lajos — a szomorú sorsú II. Lajos király — látható, jobboldalt alul Magyar-és Lengyelország címere. A finom rajzú, szép szinezésű képtábla 1512 körül készülhetett, abban az időben, mikor Strigel a bécsi udvarnál tevékenykedett s onnan — talán királyi hívásra — lerándult Magyarországba.2) Ulászló képe kissé idealizált, ami királyi megrendelő esetében nem ritkaság. Ha realisztikus ábrázolását keressük, az az öntött érem jobban tájékoztat, melyet a bécsi Hans Daucher készített róla.3) Bz az érem viszont egy érdekes, ismeretlen portréjához vezet el. 1510-ben III. János garamszentbenedeki apát, Mátyás király egykori bizalmasa templomának szárnyasoltárt ajándékozott. Az oltárt