Tanulmányok Budapest Múltjából 3. (1934)

Genthon István: Egy budai humanista aranycsészéje 138-144

Egy budai humanista aranycsészéje. »Szent István király elrendelte a magyaroknak, hogy őrizzék meg Isten iránt a hitet, ne támadjanak meg mást ellenségesen, bírói eljárás nélkül senki se tegye rá kezét szomszédjára, senki se nyomja el az özvegyeket és árvákat, senki se pusztítsa el a szentegyházat s az egyházi személyek iránt tiszteletet tanúsítson. Ó vajha a magyar urak mindezt megtartanák! De jaj, azt látjuk, hogy mindennek éppen az ellenkezője történik. De ezek mindnyájan figyelmezzenek Izaiás szavaira : Jaj neked, aki zsákmányolsz, mert zsákmányul esel magad is, tudniillik halálod óráján, amikor tested férgek martaléka leszen, lelked az ördögök ragadják el, földi vagyonodat pedig a világi emberek. Ó ember, gondolj erre.«i) így intette korát a XV. század legvégén a budai ferencesek rendházának egyik szerzetese. Temesvári Pelbárt. Könyve, a Pomerium, azaz Cyümölcsöskert c. beszédgyüjtemény, mely távol Németországban, Hagenauban jelent meg, hamarosan tizennyolc új kiadást ért eis szerzőjét világhírűvé tette. A középkori skolasztika ihletében fogant foliáns ez. Mögötte áll a mindent betöltő vallásosság, a szentek és angyalok tömegének mérhetetlen piramisa, melynek tetején a Szentháromság trónol. De az istenfélelemnek e nemzetközien érvényes hangulatába itt-ott helyi színek szövődnek, Magyarországra vonatkozó hangok zendülnek meg. Pelbárt, a nagytudású barát szomorodott szívvel nézte hazáját. Korholta a dőzsölő és nagy vígan lakozó fejedelmeket, erkölcstelennek kiáltotta az ókori írókat, Homerost, Vergiliust és Ovidiust, akik évszázados szunnyadásukból ébredezve eleven részt kértek a kor műveltségéből. írásaiban a gótikus kultúra egyik utolsó, valóban nagyszabású képviselője szólal meg. Azé a gótikáé, mely felett megkondult a tizenkettedik óra. II. Ulászló király huszonhat évig tartó uralkodása (1490—1516) a magyar művészet és a magyar műveltség történetének egyik legérdekesebb fejezete. Nem oly tiszta, zárt és egységes, mint az Anjouk kora volt, nem is oly nemzetközi fényű, mint Zsigmond ideje s Mátyás erőszakos kultúratelepítésével szemben magárahagyott

abb. Mégis valamennyit felülmulja az igazodás szinte fantasztikus tétovázásával, azzal, hogy hihetetlenül sok szálból fonja kultúrájának szövetét. Műveltségünk bármelyik korszakánál szebben bizonyítja, hogy sokféle külföldi hatás sohasem ártott meg helyi kultúrának, sőt fokozottabb tevékenységre ingerelte azt. Ulászló uralkodásának politikailag leromló, posványba sülyedő ideje az, mely a magyar művészet legnagyobb alkotásait szinte seregestől hívta életre, e kor jellegzetes munkája a Bakócz-kápolna, a lőcsei főoltár vagy MS mester