Tanulmányok Budapest Múltjából 3. (1934)

Rexa Dezső: Az első magyar nyilvános színielőadások Pesten és Budán 127-137

132 REX A DEZSŐ Te pedig áldott légy örökre, ki gyönyörű elmédnek leleménnyével mind ezeket szerzetted, Magyar Plautus! — — Méltán ditsekedhetsz toUad erejéről, Mer borostyánt kaptál Nemzeted' szivéről! — Melly édes jutalom egy író tollának, Hogy ezer áldásit hallya Hazájának! 'S ha már enyészik is fenekén sírjának, '^ Még is töményeznek [így!] boldog árnyékának! — így lelkendezve tisztelkedik a német múzsa papjainak vezére a magyar múzsa megszólalásán és annak szorgalmas híve előtt s ez ajánló- és hódolósoraiból megtudjuk tehát azt is, hogy az a — kétségtelenül irodalmi műveltségű és nagy olvasottságú — valaki, aki a német színtársulatnak segédkezett a magyar előadás létrehozásában, ismerte Endrődy János (Mihály) piarista tanárt és kiváló színpadi irodalmi munkást, aki kortársát és rendtársát. Simait a magyar Plautus névvel illette, — Simáit, aki rátermettségével, ízlésével, tanultságának olyan mértékével bírt, hogy bátran mondhatjuk őt Kelemen László előfutárjának. Megtudjuk még a jelentésből, hogy a társulat a valószínűleg már szeptember elején kiadott hirdetésében (»Előleges jelentés«) jelezte, hogy elkezdi idényét, melynek során műsorába magyar nyelven előadandó darabokat is fel fog venni. Az igazgató ígéretének tesz eleget, midőn — valószínűleg az idény első előadásául — színrehozza a Mesterséges Ravaszságot, azt a darabot, mely az akkori nagyon gyér színpadi művek között legalkalmasabbnak tűnt fel az előadásra. Már magábanvéve ez a darab is, mely akkor íródik és jelenik meg a magyar könyvpiacon, amikor még nem létezik színpad, amely annak hangot adhatna, igazolja, hogy mily pompás kultúrerőt rejteget magában a magyarság, hogy mennyire mindenre termett a magyar nyelv, hogy mikor még nem is ismeri a színpadot, máris van színpadi írója, akinek, ha tán egy kis túlzással, kijárhat a magyar Plautus cím. A második előadás színlapja az első előadásról bíráló megjegyzést tesz. Újra játszák — mondja a kommüniké — a hétfőn bemutatott jeles vígjátékot, amelynek előadása általános nagy sikert vívott ki. A nézők szünet nélküli tapsokkal fejezték ki elragadtatásukat s a derű, mely a tréfás jeleneteket követte, igazolta, mennyire érdemesek a német színjátszók a magyarok elismerésére s a sűrű tapsokból kiolvasták a magyarságért lelkesedő teátristák, hogy joggal remélhetik a jövőben tervezett magyar előadásaiknak még nagyobb sikerét. Ennyit ki tudunk hámozni a két színlap szövegéből az előadásokról. Hihetünk-e a színlapokra nyomott, éppen annyira lelkesedő mint öndicsőítŐ közleménynek, vagy sem, nem is kérdés. Az ilyen színlapi hirdetésnek célja természetesen az, hogy közönséget toborozzon, ami csak úgy lehetséges, ha nagyhangú dicséreteket mond az előadásról s elhiteti a színlap olvasójával, hogy a színészek e fáradozása a magyar szívet-lelket ki fogja teljesen elégíteni, sőt a legnagyobb gyönyörrel fogja eltölteni. Ahogy ezt a mai színházigazgatók tudják, úgy tudták már akkor a teátrális