Tanulmányok Budapest Múltjából 3. (1934)

Rexa Dezső: Az első magyar nyilvános színielőadások Pesten és Budán 127-137

128 E.EXA DEZSŐ lehet más, mint a tiszta, nemes színjátszás. Az első esztendő, amelyben már a komoly szándékkal megírt színmű foglalja el a budai színpadot, 1783. Schmallögger Johanna az itt játszó társulat igazgatója,*) Társulatának volt egy homályos múltú, de igen tehetséges tagja, Bulla Henrik,^) aki előbb csak társigazgatóságra küzdi fel magát (1787), hogy aztán kitúrván maga mellől az asszonyt, — egyedül maradjon a budai és pesti színtársulat élén. (Az alább tárgyalandó magyar előadások fennmaradt két színlapja kifejezetten hirdeti, hogy az előadások belépőjegyeit »Schmallögger és Bulla uraknál« lehet megváltani. Ez a közlemény nem mond ellent a valóságnak, mert tudjuk, hogy Schmallögger Johannának két rokona : József és Károly — mint táncosok — a társulat tagjai voltak s a balett élén állottak —^ s el tudjuk képzelni, hogy ugyanekkor bizonyos tekintetben az igazgatóságba is befolyhattak s az akkori szokás szerint magánlakásukon színházjegyeket árusítottak.) Még abban az időben, amikor Schmallöggerné és Bulla együtt vezették a színházat, valószínűleg a minden hájjal megkent Bullának volt az ötlete, hogy a két város magyar közönsége számára is kellene előadásokat rendezni. Emlékezetes, hogy az igazgatónőnek 1785-ben milyen kalandos küzdelmei voltak a nagyhatalmú, hírhedt Tuschl Sebestyénnel, aki a két város spektákulumainak bérlője volt ; ekkor nagyon kellett törnie magát azon, hogy a közönség jóindulatát mennél nagyobb mértékben maga felé hajlítsa. A magyar közönség meghódítására kitűnő módnak ígérkeztek a már jóeleve hirdetett magyar előadások. Az a derék magyar közönség még nem tudja, milyen gyönyörűségeket rejteget egy jellegzetes öltözetekben beszélő nők és férfiak által, díszletekkel berendezett színen előadott történet, amely annyival élénkebb, közvetlenebb, mint az olvasott elbeszélés : hiszen alakjait nem a fantázia rajzolja a képzeletnek egy a ködnél is ritkább síkjára, hanem testestől-lelkestől, hangot nyerve és hangot adva jelennek meg a valóságnak képében a szemlélő és hallgató előtt. Még ekkor az idők méhében rejlik a magyar színészet. Városokban, ahol felsőbb iskolák vannak, a diák-szülők még hozzájuthatnak színielőadásokhoz, de ezek az előadások sohasem jutnak el a nép minden rétegébe és legtöbbször egészen távol állanak a hétköznapi élettől. A színjáték felfoghatatlan gazdagságával még nem hat a nagyközönségre, pedig bizonyos, hogy az olyan nép, melynek dalában annyi érzelem rezdül, melynek költészetében annyi szépség pompázik, melynek közmondásaiban annyi ötlet, bölcseség, játszi tréfa szórja szerte színes gyöngyeit, hivatva van arra, hogy színészetet teremtsen és élvezzen. Bz a tudat sarkalja a német teátrista direktorokat, amikor éppen nem minden rejtett célzat nélkül és nagymerészen a magyar előadásokra vetődik gondolatuk. De hol vegyék ezekre az aktorokat? Magyar színtársulat szervezése még korai és ellenkezik az akkori magyarság gondolatvilágával, felfogásával. A magyar társulat szervezése csaknem egy a lehetetlenséggel (nem elég az akarat arra, hogy valaki színész legyen), részben kockázatos is : ki tudja, hogy talál-e kielégülést a magyar közönség a maga színészeiben? És főleg : a magyar aktorok, ha akármilyen nyomorúságosan fizetnék is őket, pénzbe kerülnének ; sőt az sem lehetetlen, hogy a német