Tanulmányok Budapest Múltjából 3. (1934)

Horváth Henrik: A budai Szent György-relief 105-126

122 DR. HORVÁTH HE;NRIK már-már világnézetté sűrűsödött. A lovag itt teljesen elvonatkoztatva a török veszedelemtől, de még a Szent György témától is, már közvetlen korelemmé és általános élettartássá lett, melyhez Erasmus »Miles Christianus«-a jelentheti az irodalmi párhuzamot. A középkori gondolkodási módnak nagyon érdekes folyamata ez az átmenet a legendáris, képzeletszerű, metaforikus szimbolikától az önálló képalakításhoz, aminek gondolkodástörténetileg megfelelne az átmenet az analógiás következtetéstől a deduktív fogalomképzéshez. A budai relief már egyszerűen elhagyja a legenda aurea egyes fontos részleteit az egységes, szerves képhatás érdekében. Tagadhatatlan, hogy a budai Szent György is valahogyan kisugározza azon általános kulturális légkörnek lehelletét, melynek sajátságos vereté leginkább Miksa császár, »az utolsó lovag« férfias és egyszersmind fantasztikus egyéniségében tükröződik vissza. Tipikusan udvari művészet ez, mely több forrásból táplálkozik és amelyhez az olasz, kivált felsőolasz (Velence, Milano), a flandriai, brabanti és a felnémet kultúrgócpontok (Augsburg, Nürnberg) lényeges adalékokkal járultak hozzá és amelynek leggazdagabb tárházai a Habsburgok rezidenciái, Bécs, Innsbruck lettek. Ezen politikai egység határain túl Krakkó, Prága és hanyatló életvonalának ellenére Buda voltak ennek a középeurópai élettartásnak főhelyei. Közrejátszanak itt részben dinasztikus összeköttetések is, hiszen az ebben az időben uralkodó magyar királyok, II. Ulászló és II. Lajos legszorosabb rokoni kapcsolatban állottak Miksa császárral és a Habsburgokkal. A magyar műtörténetírás eddig meglehetősen mostohán bánt e korszak művészi hagyatékával és a ránk maradt emlékkincset nagy előszeretettel előre, azaz Mátyás idejére datálta. Ez a beállítás feltétlen revízióra szorul, annál is inkább, mivel az újabb leletek, így a Garády Sándor által a Hidegkuti-út mentén feltárt pompás nyéki vadászkastély maradványainak tetemes hányada szintén e késői korízlés bélyegét viseli.^^) Egy színpadiasságra és hangos pompára beállított attitűd ez, melynek az érett renaissance képszerkesztési elveinek és díszítő formáinak külső befogadása kiváló módon kedvezett. Elsősorban megfelelt ezeknek az életformáknak a Szent György-téma, ahogy Miksa császár maga is nem ritkán ebben a szerepben ábrázoltatta magát. Mint különösen jellemző képre, utalunk Hans Dauchernek a bécsi művészettörténeti múzeumban levő, solenhofeni kőből készült plakettjére, mely nyilván Burckmair és de Necker két színes fametszetének bedolgozásán alapul, melyek közül az egyik szintén magát a császárt ábrázolja.^^) Az említett analógiák alapján egyáltalában nem valószínűtlen, hogy a budai dombormű esetében is egy allegorikus hódolatról van szó a szerencsétlen magyar király előtt, mely művészi attitűd szintén a kor lelkiségéből származott. Itt fiziognómiai támpontokra nem hivatkozhatunk. A királyt rendesen szakállal ábrázoló arcképekből lehetetlen ilyen következtetéseket levonni. A témának ilyetén értelmezése azonban olyan érzésés gondolattársulásokra támaszkodhatik, melyek a kor legélénkebb tudatára appellálnak. Hogy ez a hagyományképzés későbben is ébren volt, igazolja egy 1611-ben Ivipcsében megjelent könyvecske, mely Siegfried sárkányviadalát az úgynevezett »Hildebrandston«-ban énekli meg, és mint a sárkányviadalnak egy másik parafrázisát a függelékben II. Eajos magyar király szomorú történetét adja. A könyv címe »Der Hürne Sewfrid Gesangweiss«.