Tanulmányok Budapest Múltjából 3. (1934)

Horváth Henrik: A budai Szent György-relief 105-126

A BUDAI SZENT GYÖRGY-RElylEF 1Ш ez esetben két kézzel fogja, miáltal annak baloldali elhelyezése már indokoltabbnak látszik. De sem ez a művelet, sem a sárkány- és lóábrázolás nem zavarja a bájos tájkép által megütött idillikus alapakkordot. Még meglehetősen hosszú az út ezen 1450—1455 között készült oltárműtől a budai reliefig. De az utóbbival majdnem egykorú Szent Antal mesterének hisnyoi oltártáblája sem jelent lényeges haladást. Ez esetben tekintetbe kell vennünk, hogy ez a provinciális jellegű emlék nem jelezheti a kor ízlésének és tudásának csúcsát s elmaradottsága az ország fővárosának hanyatló korában is magas színvonala mögött, természetes adottság. A hisnyoi Szent György hangulatában már jobban közeledik a budai domborműhöz, bár lendületének minden lehelletét nélkülözi. A lovag komor arckifejezése és a sárkánynak hatalmas idomai itt is élet-halál harcban állanak egymással szemben és nem a torna- vagy vadász jelenetek parádézó elrendezését mutatják. A lószerszám széles mellhevedere és az ott alkalmazott korongok minden alakos díszítést nélkülöznek. A ló táncoló testtartása és a gotizáló páncél (hegyesorrú vascipők, a váll- és térdvédők stb.) viszont még a 15. századra utalnak. A faszobrászatban a jelenet inkább a régebbi gótikus, a Kolozsvári testvérek által megjelölt utat követi. A lovasszobor itt, még ha a sárkány nagyobb méretekben van is ábrázolva, inkább öncélú, a parádézó lovaskép önálló képhatására tör. Ilyen a lőcsei Szent Jakabtemplomban álló faplasztikai emlék és a kŐdomborművünkkel körülbelül egykorú 1516-ban készült szepesszombati oltár főalakja. Ez utóbbi egy nagy oltárszekrény középső díszét alkotja. A lovacska ágaskodása nem nagyon meggyőző, széles hevederei s a lovas páncélja is már inkább renaissance szokásokat mutat. A sárkány minotauruszszerű alakja a ló lábai alatt fekszik. A lovag testtartása természetesebb és szervesebb. Kivitele és elrendezése azonban az egykorúság ellenére jóval nehézkesebb, nyugtalanabb és a maga részéről is igazolja a fentebb a hisnyoi oltárképpel kapcsolatban elmondottakat, illetve a budai művészi élet feltétlen felsőbbségét. Teljesen erőtlen és valószerűtlen a lóábrázolás a lőcsei Szent Jakab-templom faszobránál. Az ezúttal helyesen visszaadott dárda ellenére minden támadó lendület hiányzik belőle. A lószerszám alaknélküli applikációkat mutat. A hatalmas méretű sárkány hanyatt fekszik s egyáltalában nem kelti az egyenrangú ellenfél benyomását. A lovas arca pedig a legnagyobb, szinte álmos nyugalomról tanúskodik. A renaissance ugyanekkor Magyarországon is már szélesebb területeket hódított meg, de főművei még mindig udvari légkörben keletkeztek, a főúri és főpapi mecenátusból táplálkoztak. Példa rá az egyetlen kőből faragott Szent György-oltár, a pozsonyszentgyörgyi nagy oltármű, mely keletkezését ugyanannak a családnak, a bazini és pozsonyszentgyörgyi grófoknak köszönheti, mint a Kolozsvári testvérek remekműve. Hz a 2 3^ szintén mészkőből faragott, renaissance ékítményekkel borított, felépítésében is klasszikus mintákat követő nagyméretű oltármű ^*) távolról sem mutatja az új formafelfogásnak azt az egyenesvonalúságát, mint a budai Szent György-templom timpanonképe. Az ezúttal lengő takarójú sisakkal ábrázolt lovas páncélzatában itt-ott még gótikus származékok kísértenek tovább. A szintén relief szerűen a képsíkba beillesztett lovasszobor annyira dominálja az egész képhatást, hogy az ikonografiailag oly fontos sárkány a kompozíció szempontjából úgyszólván egészen közömbössé