Bónis György: Buda és Pest bírósági gyakorlata a török kiűzése után 1686-1708 (Budapest várostörténeti monográfiái 23. Budapest, 1962)

III. fejezet. Eljárásjog

k) Az akkuzatórius eljárás (Pr. Cr. 9—20. c ) A büntetőeljárásnak azt a faját, mely vádló kezdeményezésére indul meg, az alsó-ausztriai büntetőkódex a nyomozó eljárás előtt tárgyalja. Ez azonban csak mintaképeinek utánzása, és nem az akkuzatórius eljárás jelentőségének bizonyítéka. Említettük már, hogy amennyiben a vádlónak nem sikerült vádját bizonyítania, a hatóság kezébe vette a bűnüldözést, és lefolytatta az inkvizíciós pert. Kétség elkerülésére a Pr. Cr. 22. cikkében (4, 5. §§) figyelmeztette is a hatóságokat, hogy a vád és a hatósági vizsgálat nem zárják ki, hanem éppen kiegészítik egymást, és a vádlónak minden adatot a bíróság rendelkezésére kell bocsátania, ha vádjától eláll. A pestbudai gyakorlatból is az tűnik ki, hogy a vádemeléssel kapcsolatos személyi és vagyoni felelősség miatt az akkuzációs eljárás már pusztán csökevényes formává lett, s az „igazság kiderítésére" ebben is legtöbbször az inkvizíciós per eszközeit — így a tortúrát — alkalmazták. Természetes tehát, hogy a büntetőpernek ez a két formája összekeveredett, sőt az akkuzatórius eljárás legtisztábban ott jelentkezett, ahol a bíróság maga sem tudta volna megmondani, hogy polgári vagy büntetőpert folytat le. Gyakorlatilag az esetek túlnyomó részében a tulajdon elleni bűncselekményeknél lépett fel vádló, amikor ingóságainak visszaszerzése legalább olyan fontosnak tűnt számára, mint a vádlott megbüntetése. A Praxis Criminalis értelmében a vádlónak vádiratát két példányban kellett benyújtania, mégpedig a bíró és a vádlott számára. A vádlott a neki kézbesített példány alapján vagy beismerte a cselekményt, s akkor elítélték; vagy mindent tagadott, s akkor a vádlót terhelte a bizonyítás; vagy beismerte ugyan tettét, de minősítő körülményeket és mentségeket hozott fel, s ekkor neki kellett bizonyítania ezeket. A bizonyításra kötelezett félnek sajátkezűleg írott vagy hitelesített artikulusokat kellett benyújtania, a tanúk megnevezésével; ezeket az ellenfél jelenlétében kihallgatták a bíróságon, illetve a másutt lakókat a bíróság megkeresésére lakóhelyükön. Lezárt vallomásaiknak felnyitása után a bizonyító összefoglalhatta az eredményt, az ellenfél pedig megtámadhatta; ezekre az írásbeli lépésekre, valamint még egy feleletváításra egyenként 14—14 napos határidő állt rendelkezésükre; késedelem esetén még egy 3—3 napos határidőt kaphattak. Ezzel a tanúbizonyítás lezárult (Pr. Cr. 9, 11, 12. c). A tanúkkal szemben támasztott követelményeket már fent megtárgyaltuk. Két kifogástalan tanú vallomása teljes, egyé csupán félbizonyítéknak számított (15. c); ha a vádlott ártatlansága mellett szólt, tisztító esküvel bizonyíthatta be ezt (iuramentum purgationis, 19. o. 7. §). A két város gyakorlatában ritkán követhetjük nyomon az itt vázolt eljárást. Már a legkorábbi perek között van azonban egy, amely nagyon megközelíti. Reinold budai fogadós emelt vádat „in causa presumpti furti" Ridel Vilmos ellen; azt állította, hogy egy gyémánttal berakott aranygyűrűt ellopott a szekrényéből. Ridel excipiendo azzal védekezett, hogy csókot akart kapni a kocsmárosnétól, ezért lefekvés előtt még borért küldte a pincébe, s eközben a függönyt a fogadós ágya elé húzta. Reinold replicando kijelentette, hogy a függöny előrehúzásának egészen más célja volt, ti. az arany gyűrűnek a szekrényből való kiemelése. Ezután duplicando és trip-