Bónis György: Buda és Pest bírósági gyakorlata a török kiűzése után 1686-1708 (Budapest várostörténeti monográfiái 23. Budapest, 1962)
III. fejezet. Eljárásjog
jelentette. A római jogi recepció korának büntetőjogi és eljárásjogi kódexei: a wormsi reformáció (1498), a Bambergensis (1507) és a Carolina (1532) már a vádelv és a nyomozó elv kettősségére épültek. Az utóbbi két törvénykönyv azonban, a híres Schwarzenberg két alkotása, a vádeljárás eredményét már nem tette függővé attól, sikerül-e a vádlónak a vádlott bűnösségét bebizonyítania. Bár kudarca esetén ki volt téve a kártérítési felelősségnek, sőt az áristomnak is, az eljárást ilyenkor kezébe vehette a hatóság, és még tortúrával is kiszedhette a vádlottból az „igazságot". Világos tehát, hogy az említett kódexek uralkodó eljárása az inkvizitórius, amellyel szemben a vád pusztán a büntető per kezdetének egyik módja. 96 Mindezt azért kell tudnunk, mert III. Ferdinánd alsó-ausztriai büntetőkódexe, az 1697-től kezdve a Corpus Juris függelékében is olvasható Praxis Criminalis 97 a Schwarzenberg-féle törvénykönyveknek édes gyermeke. Természetesen nem mondja meg egyenesen, hogy melyik eljárásnak adja az elsőséget; hagyományos módon a bűntettesek elfogatásának szabályozásával kezdi érdemi tárgyalását, majd első helyen a vádeljárást ismerteti (9 — 20. c). Az elvi felosztást úgy kell kibogoznunk a néhány soros 8. cikkből, mely a bűntettesek felfedezésének módjairól (de manifestatione reorum) szól. Az addig röviden letárgyalt elfogatáson ill. kiadatáson kívül — úgymond — a bűntettest 1. vád, 2. feljelentés, továbbá 3. olyan gyanújelek és feltevések alapján lehet felderíteni, melyeket a joghatóság gyakorlója ex officio köteles kivizsgálni. A feljelentésről azonban hamarosan kiderül (21. c), hogy csak az eljárás megindításának eszköze, s utána a bűnvádi per szakaszai ugyanúgy vezetnek a tortúrán át a végítéletig, mint az inkvizitórius eljárásnál. De ide torkollik adott esetben a vád alapján megindult büntetőper is. A polgári eljáráshoz hasonló bizonyítási eljá'ás után ugyanis a joghatóság gyakorlójának „pártatlan bíróságot" kell kijelölnie (ez az osztrák úriszéknek felel meg, s a vá'osokban maga a magisztrátus helyettesíti), s ez a fórum vizsgálja meg az addigi eljárás iratait. Ha a vádló teljesen bebizonyította vádját, meghozza a marasztaló ítéletet; ha sen mit sem tudott bebizonyítani, felmenti a vádlottat, a vádlót pedig a költségekben és kártérítésben marasztalja, sőt esetleg meg is bünteti; ha viszont részben bizonyított, részben nem, a vádlottat tortúrának veti alá (18. c). Mindez annyit jelent, hogy a döntő súly már az inkvizitórius eljárásra helyeződött át, s a Pr. Cr. a vádeljárás elsorvadásának egyik tanúja. 98 Tárgyalásunk számára ez azzal a tanulsággal jár, hogy a kódex sorrendjétől eltekintve, gerincévé ugyancsak a nyomozó eljá'ást kell tennünk. Bár a német birodalmi és az osztrák jog behatolását utolsó fejezetünkben részletesen is meg fogjuk vizsgálni, a büntetőeljárás tárgyalása sem lehet teljes a Praxis Criminalis döntő jelentőségének felismerése nélkül. A két város büntetőbíráskodásának kezdeti bizonytalanságát az udvarj 96 E. Schmidt i. m. 116—120; Bónis György—Sarlós Márton: Egyetemes állam- és jogtörténet (Bp. 1957) 188. Az utóbbinak a kétféle eljárást általában ismertető része (uo. 70—72.) az egyházi inkvizíció és a világi inkvizitórius eljárás fogalmainak összezavarása folytán használhatatlan. 97 Bónis György : A magyar büntetőtörvénykönyv első javaslata 1712-ben (Bp. 1934) 8; Varga i. m. 32—33. 98 Erre E. Schmidt i. m. 185—186.
