Bónis György: Buda és Pest bírósági gyakorlata a török kiűzése után 1686-1708 (Budapest várostörténeti monográfiái 23. Budapest, 1962)
V. fejezet. Magánjog
Ugyancsak az osztrák jogot tekintették irányadónak a gyámság megszűnése, illetve a nagykorúság tekintetében. A pesti javaslat idézett címében úgy rendelkezett, hogy a 25. életévét be nem töltött ifjú nem idegenítheti el jószágait gyámjainak hozzájárulása nélkül, ennek a kornak elérése után azonban teljes cselekvőképességet élvez, kivéve ha elmebeteg, pazarló vagy tartósan beteg (4. art.). Nem sokkal alább azonban a javaslat a férfinál betöltött 22. évben, a nőnél 20. életévében vagy férjhezmenetele időpontjában szabja meg a gyámság végső határát (6. art.). A XVI—XVII. századi osztrák gyakorlat szerint a férfi cselekvőképességét (Vogtbarkeit) 22., a nő 20. életévének betöltésével érte el, de kolostorba lépéshez és végrendelkezéshez a bécsi jogszokás szerint két-két évvel kevesebb is elegendő volt. A nőknél a férjhezmenetellel ugyancsak bekövetkezett a nagykorúság. A nagykorú (maiorennis) személy már maga vonhatta felelősségre gyámját a kiskorúsága alatti vagyonkezelést illetően. Ugyanakkor azonban annak is van nyoma, hogy a gyámi éveket (anni pupillares) csak a serdültségig számították, de az ezt meghaladott kiskorúakat gondnokság alá rendelték, és jogügyleteik érvényességéhez a curator hozzájárulását kívánták meg. 614 Ez a későrómai jog visszhangja, s ugyanennek kicsengését halljuk a pesti javaslat 25 éves korhatárában, mely egyébként az osztrák-jogi 22—20 éves nagykorúságnak ellentmond. Bár a nagykorúság körül nem folyt jogvita ebben a korszakban, az idézett Kofen-esetből úgy látjuk, hogy az osztrák szabályozást tartották szem előtt; a Vogtbarkeit előtt álló gyermekek közt ui. 16 éveset is találunk. Még inkább erre vall a pesti tanács intézkedése, mellyel a követeléssel fellépő 19 és 17 éves rác fivéreknek azzal az indokolással rendelt gondnokokat, hogy mégnemmaiorennes. 615 A nő férjhezmenetelének következményeire pedig az a kereset világít rá, mellyel az Egerbe férjhez ment Thüllingné követelt számadást mostohaatyjától, Sax Simontól, mint kirendelt gyámtól ( diss angesezten Vormünder). Minthogy az anya végrendelete és vagyonleltára a török háborúban megsemmisült, a felperes esküt kívánt Saxtól arra nézve, mennyi volt a maga és elhunyt nővére örökrésze. Hivatkozott arra a kötelezvényre is, amelyben Sax a két leány anyai részének kamatai fejében kiházasításukat vállalta magára. Sajátos, hogy a kiházasítás helyett Thüllingné megelégedett volna a 14 évi szolgálata ( !) idejére járó munkabérrel is. Mindez arra vall, hogy Sax az elhunyt felesége után maradt vagyont lényegében nem gyámként, hanem tulajdonosként kezelte. 616 Végül a rác fivérek ügyén kívül a gyámság és gondnokság intézményeinek az osztrák jogban is megfigyelt összekeverését mutatja a pesti tanács intézkedése 1702 decemberében, amikor a már ismert hitvesölési ügy tettese, Modauer Rómába „zarándokolt", vagyis szökött, gondozás nélkül hagyva anyátlan 14 éves leányát és jószágait. A hatóság ezért házának-szőlejének kezelésére és leányának nevelésére gyámokat vagy gondnokokat ( Vormunder oder Curatores), később pedig három gyámot rendelt ki. 617 614 Uo. 503, 510—511, 629, 854. 615 L. fent 608. jz., és Ptjkv. 1700. ápr. 27, II. 345. «• Uo. 1693. dec. 12. I. 130—132. 617 Corr. buch 1702. december, II. 494; Ptjkv. 1703. okt. 3, DJ. 107. — Az ügyet 1. a IV. fej. 50—51. jegyzetnél.
