Bónis György: Buda és Pest bírósági gyakorlata a török kiűzése után 1686-1708 (Budapest várostörténeti monográfiái 23. Budapest, 1962)

IV. fejezet. Büntetőjog

lanul gyakorlatban maradtak. A Praxis Criminalis 49. cikkében a halálbüntetés után közvetlenül a poenae cor porales tárgyalására tért; a nyelv, fül, kéz és az ujjak levágásáról, a megvesszőzésről, majd a száműzésről emlékezett meg. Ezek közül a városok gyakorlatában csak a két utóbbi került alkalmazásra. A törvénykönyv kapcsolatot is teremtett közöttük: az 5. § értelmében a testfenyítést a hóhér a pellengérnél, bitófánál (infamis columna) hajtotta végre, egész vagy fél mórtékben (ez 30, illetve 15 ütést jelentett), majd az elítéltet békeeskü kivétele mellett örökre száműzték a tartományból. Ha halálra lett volna méltó, de fiatalsága miatt ezt elkerülte, az akasztófa bélyegét süthették a hátára, de arcára vagy homlokára nem. Egyébként is tilos volt a testfenyítést súlyosítani, pl. a végrehajtásnál használt vesszőnyaláb megmérgezésével vagy másként. Az 52. cikk 4. §-a a vesszŐzést a „rendkívüli" büntetések közé sorolta, és lehetővé tette nyilvános vagy zárt helyen történő végrehajtását is. A testfenyítós ugyanis nemcsak a száműzéssel, hanem egyben a megszégyenítéssel is összekapcsolódott (hóhér, pellengér), s ezért is indokolt, hogy e szakaszban együtt kerüljenek tárgyalásra. Buda és Pest joggyakorlatának egyik előnyös vonása, hogy a testcsonkítást sohasem alkalmazta önálló büntetésként. (Pan Katalin kezének már említett levágása csak halálbüntetésének súlyosítására szolgált.) Az akasztófa bélyegének rásütését sem gyakorolta, a jogszokás emléke csak egy becsületsértési ügyben maradt fenn. Piffel fuvarost azért ítélte megkövetésre és 12 ft pénzbüntetésre a budai tanács, mert (a kétnejűsóggel gyanúsított) kartársára, Mayr Simonra azt mondta, hogy régen rászolgált az ilyen megbélyegzésre.

369 Másrészt hátrányos színben tünteti fel a városi joggyakorlatot az, hogy a testfenyítéssel elég gyakran — igaz, csak mérsékelten — élt. Tehetős polgárt sohasem sújtottak vele, s a rideg osztályszempontot jól fejezi ki Harrer kősóellenőrnek nyilván a birodalmi jogból vett kijelentése: „Qui non habet in aere, luat in pelle."

370 Amint az úriszéki gyakorlat csak a XVIII. században kezdte erősebben alkalmazni a botozást,

371 úgy a kamarai igazgatóság is mérsékelten élt vele ebben az időben; szinte szabályszerűen rendelt fél silling mértéket, azaz 15 ütést a betöréses, szentségtörő meg a jelentősebb lopásért elítéltekre.

372 Ez a megvesszőzés a „nyilvános" büntetés kategóriájába esett, mert a törvényszolga hajtotta végre a pellengéren. A szégyen mértékét tekintve enyhébbnek számított a privatim kimért verés, de itt az ütések száma nemegyszer haladhatta meg a törvényszabta felső határt. így 25 csapást kapott a fiatalkorú tolvaj szolgáló, 50 ütést „kezdetnek" a mesterére támadó két legény, és tizenöttől mindig kétszeresre emelkedőt kaphatott a lopással gyanúsított cselédlány — ha kibírta.

373 Feltehetően nem nyilvánosan verték meg a puskaporral játszadozó fiúkat sem.

374 „Bőrükkel fizettek" tehát a szegények, a 389 Btjkv. 1703. júl. 4: der galgen auf den beukhel gebrendt worden were, III. 654, IV. 652—653. 870 L. fent 304. jz. 371 Eckhart i. m. 91. 372 L. rendre 164, 184, 142—143. jz. 373 L. rendre 144, 251, 170. jz. A korabeli testi fenyítésre 1. bőven Vájna i. m. n. 73—88. 874 L. fent 255. jz.