Bónis György: Buda és Pest bírósági gyakorlata a török kiűzése után 1686-1708 (Budapest várostörténeti monográfiái 23. Budapest, 1962)
III. fejezet. Eljárásjog
e) A felek esküje Sajátos megfigyelni, hogy a kapitalizmus felé mutató fejlett bizonyító eszközt, a könyvkivonatot az eskü hagyományos, babonás bizonyító eszköze egészíti ki. De ez mutatja éppen a későfeudális jog kétarcúságát. Mosel a tanúbizonyítás előtt említi az esküt ! Ezt — úgymond — nemcsak a felperes ajánlhatja fel az alperesnek, hanem ez is a felperesnek; ha az alperes be tudja bizonyítani állítását, akkor nem kell megesküdnie. A felajánlott esküt a bíró közbenszóló ítélete hagyja jóvá. 0 a következő törvénykezési napra megidézi az ellenfelet is, és ennek távollétében is kiveszi az esküt a féltől a bíróság előtt. A férfiak hüvelykujjukat és két első ujjukat felemelve, a nők jobbjukat mellükre téve, a bíróság megszabta formában tesznek hitet. Ha az eskütétel megtörtént, vagy az ellenfél visszautasította, a per minden további bizonyítás nélkül ítéletre kerül. 291 Már ez is mutatja, hogy az eskünek perdöntő jelentőséget tulajdonítottak. Ha Buda tanácsa a katonai hatósággal szemben hangoztatta is, hogy a hitelező esküjének nem kell feltétlenül hitelt adni, 292 az esküvel eldöntött pert olyannak tekintették, amelyben a jogerős ítélet megtámadása a makacs perlekedés (temerarium lüigium) büntetésével jár. 293 Ezért látjuk, hogy a két város gyakorlatában a felek gyakran ajánlják fel egymásnak, vagy követelik maguknak az eskütételt, amint Mosel javaslata leírja. A felperesnek keresete jóhiszeműségére tett esküje (iuramentum calumniae), 29 * vagy az alperesnek teljesítésre képtelen vagyoni helyzetét „felfedező esküje" 295 kivételes jelenség. A felek esküje leginkább ún. önkéntes eskü, melyet egyikük a másiknak ajánl fel (defferirt), s amelyet a bíróság színe előtt a hamis eskü következményeire való figyelmeztetés után kell letenni. De úgy látszik, erre ritkán kerül sor; az eskütől való vonakodás, illetve a letételére való készség már eléggé meggyőzi a bíróságot arról, hogy ki áll szüárdan a perben. így eskü nélkül is létrejön az ítélet vagy az egyezség. 296 Hogy az esküt ki ajánlhatja fel ellenfelének, arra nincs közelebbi adat; Weiner budai mészáros ügyvédkéztől eredő válaszirata ugyan kijelenti, hogy a semmit sem bizonyító felperes nem ajánlhat esküt az alperesnek, ez azonban jogtudósok véleménye, nem élő budai gyakorlat. 297 Annyi bizonyos, hogy ha a tanúvallomások kellőképpen alátámasztották a fél állításait, ítéletet követelhetett, s az esküre való felszólítást visszautasíthatta. 298 Ha viszont az egyik fél már felajánlotta az esküt, mint Kneissl budai ács egy tizenkét éves tartozása ügyében, akkor már hiába próbálta megakadályoz291 Pars H. tit. I. art. 3. 292 Acta iud. 1688. okt. 18, Btjkv. 1688. okt. 21, I. 36—39. 293 KA Besch. Pr. 1701. márc. 21, VII. vol. 90. fol, az ügyre 1. V. fej. 159. jz. 294 Btjkv. 1695. júl. 1, I. 590—591; KA Exp. 1695. dec. 3, no. 11: iuramentum calumniae sive malitiae . . . 295 Ptkjv. 1693. ápr. 17, I. 106, vö. V. fej. 101. jz. 296 Pl. Ptkjv. 1695. márc. 4, I. 251—252; Btkjv. 1696. dec. 5, II. 105; uo. 1697. ápr. 15, II. 155—156. 297 L. fent 270. jz. A döntő rész: actor, qui nihil probavit, reo iuramentum iudiciale déferre non potest . . . 298 KA Besch. Pr. 1703. júl. 13, VITI. vol. litt. J, vö. V. fej. 81. jz.
