Végh András: Buda város középkori helyrajza 1. (Monumenta Historica Budapestinensia 15. kötet Budapest, 2006)
1500-as évek második felében lassan kihalt az a nemzedék, amely Budáról menekült el és emlékeiben még felidézhette az elvesztett város helyszíneit. 6 Jöttek azonban helyükre a Birodalom területéről az új lakosok és kialakultak a török tartományi központ hivatalai és egyházi intézményei. A betelepülők között a törökök alkották a kisebbséget, elsősorban a katonaság és a közigazgatás vezetői kerültek ki közülük. Nagyszámban költöztek be azonban a különféle délszláv népcsoportok, mohamedánok, keresztények egyaránt, mellettük újabb zsidó lakosok is érkeztek. 7 A 16-17. század fordulóján, a tizenötéves háború idején a magyar lakosság száma jelentősen csökkent, a délszláv és a zsidó népesség viszont továbbnövekedett, ezért a 17. század folyamán már csak nyomokban lehet kimutatni magyar embert Budán. 8 Az 1600-as évek második feléből származó helyrajzi forrásainkban már szinte kizárólag a betelepült új lakosság névadásának emlékeivel találkozunk, amelynek alig-alig volt kapcsolata a korábbi elnevezésekkel. 9 A sorra ismétlődő sikertelen ostromok, visszafoglalási kísérletek iratain, térképein az is jól megfigyelhető, hogy már az ostromlók sem nagyon voltak tisztában az előttük álló emlékek egykori neveivel és múltjával. A hadjáratok inkább további pusztulást jelentettek elsősorban a város környékének elnéptelenedése és az ottani hagyományok megszűnése által. A török világ 1686-ban a keresztény hadak számára sikeres ostrommal szó szerint egy csapásra ért véget. A rendkívül véres ostromot, kegyetlen mészárlás és fosztogatás követte, a lakosság nagy része elpusztult, vagy fogságba esett. A szétlőtt és leégett város romjai között megmaradt ugyan némi keresztény délszláv lakosság, de a várost többségében újra idegenből jött telepesekkel népesítették be, akik az erőd biztonsága szempontjából csak katolikusok és németek lehettek. 10 Ezáltal elveszett a törökkori Buda helyrajzi hagyományának nagy része is. Igaz ugyan, hogy a visszafoglalt város új lakossága nagyrészt a Duna-menti területekről toborzott német telepesekből állt, az ország azonban a régi volt. A Magyar Királyság sohasem szűnt meg létezni, intézményei folyamatosan működtek, egyházi testületei fennálltak, nemesi családjai pedig gondosan őrizték hagyományaikat. Ezek az intézmények, testületek és családok emlékeztek még százötven évvel korábbi szerepükre a városban, mert levéltáraikban a jobb időkre tartogatva őrizték azokat az okmányokat, amelyek egykori jogaikat, tulajdonaikat biztosították. Sokuk meg is próbálta érvényesíteni ezeket a hajdani jogokat, a legtöbb esetben azonban már nem tudták pontosan, mire is vonatkoznak régi irataik. Ezáltal keletkeztek, elsősorban a szerzetesrendek helykeresése folytán, a 18. század téves helyrajzi elképzelései, amelyet már csak a modem történettudomány tudott helyesbíteni, ám a hétköznapi életben máig élnek. Mindezek ellenére nagyon sokat köszönhetünk ezeknek a levéltáraknak, és a gondosságnak, amely az iratokat megőrizte. Mai tudásunk legjavát innen meríthetjük, mivel írott forrásaink nagy része ezeken a helyeken maradt ránk. A legfontosabb levéltári források ugyanis megsemmisültek a háborús korszakban. Buda város levéltára okleveleivel, városi könyveivel együtt teljesen elpusztult, még az sem ismert számunkra, hogy mely időpontban. Megsemmisült a királyi levéltár legnagyobb része is, amely az elenyészett városi levéltárat egészíthette volna ki gazdagon. Nemcsak a helyi, az emberek által fenntartott tradíció szakadt meg tehát többszörösen, de a múltat fenntartó írott emlékek száma is jelentős mértékben csökkent. Valójában morzsák maradtak ránk, jobbára azok a fent említett levéltárak, amelyek megmaradásuk esetlegessége, és társadalmi helyzetük egyoldalúsága miatt csak torz képet tudnak elénk tárni. A helyrajz legfontosabb forrásai tehát a különböző levéltárakban fennmaradt oklevelek. Legértékesebbek ezek között a különféle ingatlanügyletek, adás-vételi, bérleti szerződések, zálogosítások, javadalom-lekötések okmányai, de minden apró kis utalás, legyen az akár keltezés, idézés helye fel6 Az utolsó, budai háztulajdonról rendelkező oklevelet 1577-ből ismerjük. (ÖStA, HHStA Hoikammerarchiv, Hoffinanz - Ungarn r. Nr. 36. September) 7 FEKETE 1944.145-156. 8 GÁRDONYI 1936. 13-33; JANKOVICH 1961. 147-159. 9 A Marsigli hagyatékban fennmaradt iratokra és térképekre, valamint az Evlia Cselebi müvében fennmaradt leírásra gondolunk. VERES 1906; EVLIA 1904. 234-252. 10 NAGY 1966.
