Erdei Gyöngyi - Nagy Balázs szerk.: Változatok a történelemre, Tanulmányok Székely György tiszteletére (Monumenta Historica Budapestinensia 14. kötet Budapest, 2004)
Modernitás: A 20. századi Magyarországról - GLATZ FERENC: A tudományból a politikába. Hóman Bálint koporsója előtt
de Hóman Bálint védelmében meg kell jelennie. Mint ahogy annak is örülhetett, hogy a zsidó származású Waldapfel Eszter vagy a régi középosztályok fiatal liberális képviselője, Kosáry Domokos megjelentek tárgyalásain, és mellette tanúskodtak. Az utolsó szó jogán csak azt mondta - beszélve németbarátságról, nemzeti célokról - „ma már természetesen mindent másként látok". Azután a pesti gyűjtőfogház következett. Ahogy a volt rabtársak mesélték, a Kegyelmes Úr népszerű volt mind a rabok, mind a börtönőrök körében. Mindenkivel tegeződött, sőt a köztörvényesekkel összebarátkozva, a börtönigazgatóság részére tolvaj nyelvszótárt készített. Azután jött a proletárdiktatúra, 1949, s ennek sok értelmetlensége és kegyetlensége egyikeként Hóman Bálintot Vácra szállítják, fizikailag bántalmazzák, és a halálba üldözik. A közkeletű Hóman-kép Végezetül szeretnék búcsúzni az 1945 után kialakult Hóman-képtől. Elbúcsúztatni a közkeletű Hóman-képet, amely - sajnos - máig él társadalmunk gondolkodásában. A népbírósági per rávetül az életmű egészére. 1945^1-6-ban a háború borzalmaitól éppen hogy felszabadult országban egyetlen kérdés látszott fontosnak: Hóman Bálint pártpolitikusként vitatható lépései és a maga által is felismert hibák. A háborús vétség, az, hogy a minisztertanács ülésén megszavazta a háborúba lépést, helytálló. De a népellenes bűncselekmény nem, sem a rasszizmus, sem a szélsőjobbal, a nemzeti radikalizmussal való összefogás vádja. Ma már a kutatások fényében jobban látszanak az életmű maradandó értékei: a tudományos művek, melyeken generációk nevelkedtek, a kutatásszervezés, amely modern intézményeket eredményezett, és a jó szakminiszteri tevékenység, amely a társadalmi mobilitás érdekébe állította a magyar iskolarendszert. És emellett, természetesen, látjuk a vajúdó pártpolitikust, a hibázó embert. O maga is felismerte, hogy amikor sorsáról döntöttek, egyoldalúan csak a pártpolitikusról szóltak. S nyilván végigsuhantak szeme előtt életének korábbi állomásai: az egyetemi tanszék, a szakmai sikerek, a könyvek, az írással átvirrasztott, munkás éjszakák, a kifogástalanul működtetett könyvtár, múzeum. Arra gondolhatott, hogy ebből most, 1945-ben senki nem lát semmit, ezért is mondhatta az utolsó szó jogán: „Tévedtem, amikor a tudományt elhagytam a politika kedvéért."
