Erdei Gyöngyi - Nagy Balázs szerk.: Változatok a történelemre, Tanulmányok Székely György tiszteletére (Monumenta Historica Budapestinensia 14. kötet Budapest, 2004)
NAGY BALÁZS: „A legtartósabb kétségkívül az oktatás" - Beszélgetés Székely Györggyel
nappali tagozaton. Először csak szemináriumot vezettem, aztán előadásokat is tartottam, minden megszakítás nélkül. A mai időkre emlékeztetően 1953-ban is kettéosztották a Bölcsészkart Történettudományi Karra és Nyelv- és Irodalomtanulmányi Karra, abból a meggondolásból kiindulva, hogy a Szovjetunióban is így van. Ekkor kerültünk a Történettudományi Intézetből a Történettudományi Karra, I. Tóth Zoltán mint dékán és én dékánhelyettesként. Mi bonyolítottuk az átköltözést a Múzeum körút 6-8. szám alatti épületből a Duna-partra, és ez a megosztás egészen 1956-ig így is volt. Hamarosan azonban rájöttek, hogy a végzettek nem tudnak elhelyezkedni, ezért a két kar közösen indított történelem-magyar, történelem-nyelvész szakokat. Egy ideig még volt a Természettudományi Karral együttműködésben történelem-földrajz szak is. 1956-ban egyesült újra a Bölcsészkar. Ez az egyesülés nagyon sajátos körülmények között jött létre. Szigeti József docens szobájában történt, aki távol volt akkor az egyetemtől. Egyedül ott tudtak fűteni, mert a központi fűtés nem működött az épületben, de ott volt egy fűthető cserépkályha. Itt gyűltek össze azok, akik be mertek menni az épületbe és 1956 novemberében vagy decemberében Fülep Lajos művészettörténész-professzor javaslatára deklarálták, hogy helyreállt a Bölcsészkar egysége. Ezt aztán az oktatási kormánybiztos meg is erősítette. Tehát így megvolt a lehetősége az interdiszciplináris kutatásoknak. Az Eötvös Kollégium helyreállításában is részt vettem. NB: Hogyan emlékszik az egyetemen 1956 októberében és novemberében történtekre? SzGy: Az 1956-os Intézet által rendezett ankéton már egyszer elmondtam, hogy nem egészen úgy van minden, ahogy ők az egyetemről ezt megírták. Ebben én is az egyik negatív szereplő vagyok, mert ők csak az iratokat olvasták el, azok közül se mindegyiket. Mivel Sőtér Istvánt miniszterhelyettessé léptették elő, így 1956-ban rektorváltozás volt. Világhy Miklós jogászprofesszor lett a rektor, őmellette is helyettes voltam, de a forradalmi napokban ő nem tudott Budáról átjönni, tehát én irányítottam az egyetemet 1956. október végén-november elején. Ennek megfelelően én voltam aztán, aki a beszámolót is megtartottam a történtekről. Először Sőtér helyett 1956 szeptemberében, majd Világhy helyett 1957 szeptemberében, amikor rektor-helyettesként le is váltottak. Az 56-os Intézet a kiadványában közölte, hogy 1956 szeptemberében milyen beszédet tartottam, ezt föl is használták, de hogy 57 szeptemberében milyen beszédet mondtam, és hogyan emlékeztem meg az egyetemen történtekről, azt már elfelejtették elolvasni. Az 1956-os magatartásom miatt mindkét oldalról bíráltak. Majdnem elvesztettem a bölcsészkari állásomat, mert akkor a minisztérium áthelyezéseket hajtott végre. Váczy Péter így került az Egyetemi Könyvtárba, Borzsák István szintén. Nekem is fölajánlották, hogy kérjem a Jogi Karra való áthelyezésemet, mert a Bölcsészkaron lejárattam magam, de én, mint aki ismeri a törvényeket, azt mondtam, fölösleges, hogy én erről lemondjak, mert a minisztériumnak megvan a joga, hogy áthelyezzen. De ezt már nem merték megtenni. Ezért történt az, hogy egy évig két helyen dolgoztam. A Jogi Karon is kellett tanítanom, és szerencsére a Bölcsészkaron is megtarthattam az állásomat. Először a Középkori Magyar Történeti Tanszéken működtem két évig, majd áthelyeztek a Középkori Egyetemes Történeti Tanszékre. Ez Gyóni Mátyás halálával is összefügg, ugyanis azután kerültem ide, és vezettem a tanszéket egészen 1982-ig, a „múzeumi kalandomig". NB: Honnan származnak erős külföldi tudományos kapcsolatai? Szakmai utazásaira visszatekintve, melyeket emelné ki ezek közül? SzGy: Az igen erős lengyel szakmai kapcsolataim abból a véletlenből adódtak, hogy a lengyel kereszténység millenniuma alkalmából, amelyet 1966-ban ünnepeltek, a lengyel kollégák nagy országjárást szerveztek, amelyre külföldi tudósokat hívtak meg. Az útra először Lederer Emma professzornőt és Gerevich Lászlót választották ki, mint a legkitűnőbb magyar középkorászokat, akinek meg akarták mutatni az összes fontosabb lengyelországi ásatást. Tudni kell ehhez, hogy a lengyel történetírás akkor a szláv eredetet hangsúlyozta a germán hagyomány rovására. Lederer Emma nem vállalkozott a fárasztó útra, így én vehettem részt az utazáson Gerevich Lászlóval együtt. Ekkor születtek a lengyel kapcsolatok Aleksander Gieysztorral és másokkal, régészekkel és történészekkel, amelyek aztán a továbbiakban is megmaradtak.
