Erdei Gyöngyi - Nagy Balázs szerk.: Változatok a történelemre, Tanulmányok Székely György tiszteletére (Monumenta Historica Budapestinensia 14. kötet Budapest, 2004)

Antikvitás és régészet - GERŐ GYŐZŐ: Közművek a magyarországi hódoltsági terület török városaiban (A vízvezetékrendszer)

A budai kutak közül Szulejmán khán és Ulama pasa kútját, valamint Khodzsa Músza kútját említi név szerint Evlia Cselebi, melyek mindegyike szebil volt. Székesfehérvárott híresebb csorgok voltak: a Karakas pasa, valamint Hadzsi pasa által alapított kutak. Néhány kút építési feliratának szövegét is megőrizte - mint pl. a siklósi Ömer aga kútjánál. Ez utóbbi pontos építési idejét is ismerjük, míg az egyes alapítók nevének ismeretében csak tágabb időhatárok között tudjuk a kutak korát meghatározni. A kutakkal kapcsolatban nem hagyhatjuk figyelmen kívül a hódoltsági terület városaiban szép számban még ma is meglévő, kőből faragott mosdómedencéket (kurna). Ezek a leggyakrabban kocka alakú, ritkábban hasáb formájú kőből faragott mosdómedencék a magyarországi török kőfaragás legszebb alkotásai, mivel három oldaluk gazdagon díszített, míg negyedik oldalukkal a falikút vagy a csesme falához csatlakoznak. Alkalmazásukkal leginkább a fürdőkben találkozunk, de általánosak a dzsámik udvarán álló kutaknál éppúgy, mint bármely más kútnál. Több közkútnál ezeket - rendszerint ott, ahol az állatok itatására is szolgált - hosszabb-rövidebb kővályú helyettesíti, mint például a már említett pécsi Káptalan utca sarkán állott kútháznál. A mosdómedencék mérete - kőanyagukhoz és díszítésükhöz hasonlóan - változó. Öblösen kifaragott medencéjüknek kifolyónyílása nincs. Ezeket a medencéket, illetve azok levésett maradványait sajnos ma már eredeti elhelyezésükben legfeljebb a török fürdők kutatása során találjuk meg „in situ", vagy az eltűnteknek a padlóburkolatban megmaradt lenyomatát. Az előbbit figyelhettük meg a budai Király fürdő feltárása során, míg az utóbbi példája az egri Valide fürdő. A török uralom megszűntével a mosdómedencék elvesztették eredeti rendeltetésüket. Egy részük megsemmisült, más részüket viszont a későbbi századok folyamán katolikus templomokban szenteltvíztartóként használták, máig biztosítva megmaradásukat. Ezt a célt szolgálja több kurna is a pécsi Belvárosi plébániatemplomban, valamint Baranya megye több templomában, köztük Szigetváron és Siklóson is. A közkutak, valamint a fürdők, dzsámik kútjának vízzel való ellátására a városban vízvezetékhálózat kiépítésére volt szükség, amely azután folyamatos karbantartást igényelt. A rendszer kiépítése során a törökök a vízvezetékcsövek fektetésének több módját is ismerték és alkalmazták. Ott, ahol a terep szükségessé tette, és hosszabb távon kellett a távvezetéket kiépíteni a forrástól a hálózat kezdetéig — boltívekkel áthidalt pilléreken nyugvó, falba épített vályúba fektették a nyomóvezetéket, hasonlóan a rómaiak aquaeductusához (szu kemeri). Ennek magyarországi előfordulásáról azonban nincs tudomásunk, török ábrázolását viszont több változatban is ismerjük. A török városi vízhálózat egyik - a budai Vízivárosban, a városfal közelében álló Király fürdőnek (a török Horoz kapuszu ilidzsaszinak) -, a fürdő hévízellátását biztosító tápvezetéke jelentős szakaszának feltárására 1958-ban, a fürdő helyreállítását megelőző teljes kutatás során nyílt lehetőség. Ez a termálfürdő vizét a városfalon kívül, az attól északra fakadó felső hévizek egyik forrásából nyerte. A török közkutak vízellátásához hasonlóan fürdőikhez is a források vizét vezették el, mindkét fürdőtípus - a termál- és a gőzfürdő - esetében egyaránt, amint az a Király fürdőnél is történt. A kiépített forrásfoglalatból - amelyet a vizes talaj miatt cölöpalapozásra építettek -, az összegyűlt vizet agyag cső-idomokból épített vízvezetékben vezették el rendeltetési helyére, a fürdőhöz. A mai Király fürdő - a török Horoz kapuszu ilidzsaszi - forráskútja a Lukács fürdő kertjében van, az ott lévő ivókúttól délnyugatra, a kerítés közelében. Ez a négyszög alaprajzú kis építmény cölöpökre épült, falazata pedig erős mészhabarcsba rakott tégla volt. Innen vezették ezután a termálvizet a felszín alatt - habarcsba ágyazott, majd a föld nyomása ellen (a nyeregtetőhöz hasonlóan) téglával lefedett - agyagcső vízvezetékben az épülethez. E nyomóvezeték vörösre égetett, mázatlan agyagcsövekből készült, melyek egyik végét kónuszosán alakították ki. Az egymásba csúsztatott csöveket a csatlakozásoknál vászoncsíkkal tekerték be, majd mészhabarccsal kenték át. Ez a nyomóvezeték a fürdő északi falának tengelyében csatlakozott az épület falába épített agyagcső vezetékhez, amely a hőforrás vizét a falikutakhoz vezette. A falban húzódó csőhálózat idomdarabjai szintén mázatlan, de szürkére égetett agyagcsövek voltak.