Erdei Gyöngyi - Nagy Balázs szerk.: Változatok a történelemre, Tanulmányok Székely György tiszteletére (Monumenta Historica Budapestinensia 14. kötet Budapest, 2004)

Antikvitás és régészet - BÁLINT CSANÁD: A Mediterráneum és a Kárpát medence kapcsolatai a kora középkori régészet szemszögéből

megfigyelnünk, hogy míg több edény típusa is a bizánci, sőt a római fémedény-művességből vezethető le, ugyanakkor egyikük sem egyezik meg pontosan azokkal. A művészi önállóság másik, különös megnyilvánulása, hogy a nagyszentmiklósi edények díszítése egyetlen esetben sem hasonlít a bizánci fémedényekére, miközben jó néhány olyan ornamentikái elemet látunk rajtuk, melyek a bizánci művészet más területein (ékszerek, kőfaragványok, mozaikok) voltak gyakoriak. Ezek az ötvösök tehát jól ismerték Bizánc anyagi kultúráját, de azt nem másolták, utánozták, hanem a saját kulturális nyelvükre fordították. Egy konkrét, valóban a nyelvtudásban is megnyilvánuló példáját mutatja ennek a kincs két görög feliratos csészéje (9., 10. számú). Bár elszomorító látni, hogy a bizánci keresztekkel foglalkozó hatalmas irodalomban mennyire nem szenteltek ezeknek figyelmet, mégis éppen ez az irodalom mutatja meg egyértelműen, hogy a kora középkori bizánci keresztek különféle típusait mennyire egységesen követték Európában a különféle mesteremberek a birodalom határain kívül és belül egyaránt. Ezért ha a nagyszentmiklósi keresztábrázolások nem illenek bele egyik jól ismert típusba sem, akkor azokat nem bizánci ötvösök munkájának kell tartanunk. Megerősíti ezt görög feliratuk epigráfiai jellege is. Nem véletlen ugyanis, hogy még senkinek sem sikerült a szövegüket általánosan elfogadott módon megfejteni; meggyőződésem szerint azért, mert ezek az ötvösök járatlanok voltak a görög nyelvben, s a valamilyen módon elébük került görög betűs, nyilvánvalóan kereszteléssel kapcsolatos szöveget csak bizonytalanságokkal tudták lemásolni. A közelmúltban pedig bizonyítékát sikerült találnom annak, hogy ezek az ötvösök avarok voltak: a csészék külső oldalán látható, epigráfiailag tökéletes rovásírásos feliratok készítése ugyanis megelőzte a középső medaillont szegélyező görög szövegét. Külön feladatot jelentene a Kárpát-medencei kutatás számára elkészíteni a 9. századi Morva Fejedelemség bizánci kapcsolatainak régészeti szempontú analízisét. Különös módon eddig nem született ilyen, pedig nem pusztán a szlovák történettudomány és bizantinológia, hanem a cseh és szlovák régészet is köztudottan kitüntetett helyet biztosít Magna Moravia kutatásának s azon belül is bizánci kapcsolatainak. (Ismert, hogy Bizáncnak a Morva Fejedelemségben játszott szerepe a cseh és szlovák nemzeti tudat kialakulásában is meghatározó jelentőségű volt.) Az említett összefoglaló munka elkészítése viszonylag könnyű lenne, mivel a 9. századi morva leletanyag egymástól jól elkülönülő négy csoportra oszlik: az eredeti, helyi elemek mellett (poszt)avar, keleti frank és bizánci jellegű komponensek mutathatók ki. (Külön értéke lenne e szintézisnek, hogy még módszertani tanulságot is kínálna az egykorú Kárpát-medence többi régiójának vizsgálata számára, hogyan alakul ki több összetevőből egy régészeti kultúra.) A bennünket most érdeklő bizánci jellegű tárgytípusok a 9. századi morva anyagi kultúra több területén is fellelhetők: az ékszerek között (fülbevalók, gyöngyök, a híres díszített füles gombok stb.), a kerámiában (füles palackok), a fegyverzetben (bronzmarkolatú kard) és a vallási élet tárgyi emlékei között (kereszt, ereklyetartó). A 9. századi morvák fém munkaeszközei esetében - a kutatás jelenlegi szintjén - sem a hasonló bizánci, sem a nyugat-európai leletek esetében nem állapítható meg, hogy melyik típusuk honnan került a Kárpát-medence északnyugati sarkába. Falko Daim legújabb megfigyelése fényében különösen nagy szükség lenne az említett analízisre, ő ugyanis a késő avarkor, a 8. század legvégén új, bizánci (jellegű) övdíszek elterjedését feltételezi a Kárpát-medence nyugati és északi peremvidékein. (Tény, hogy a későbbi Morva Fejedelemség területén néhány olyan késő avar típusú övveret látott napvilágot, melynek díszítése lényegesen eltér a jellegzetesen avaroktól.) Azt hiszem, jobb lenne inkább ebben az irányban keresni a 9. századi morva leletanyag bizánci gyökereit, mintsem a rövid ideig tartó és a források szerint politikai, egyházi csatározásokkal terhelt Cirill- és Metódféle térítésekben. Mint mindenben, így Bizánc és a Kárpátmedence kapcsolataiban is alapvető változás állt be a magyar honfoglalás után. Köztudott, hogy a történetileg ismert fordulópontot a főfejedelem után rangban második és harmadik vezér 948ban történt konstantinápolyi megkeresztelkedése jelentette. Az előbbit maga a császár merítette víz alá, aki újdonsült keresztfiát „sok pénz uraként" és egy „Turkiába" kinevezett püspökkel küldte