Rózsa György: Budapest régi látképei (1493-1800) (Monumenta Historica Budapestinensia 2. kötet Budapest, 1963)

Bevezetés

szakított ország legnagyobb részén teljesen megszakadt az autochton művészi élet folytonossága. Még a XVIII. században is sokáig hiányzott a hazai, illetve helyi művészgárda. A XVIII. századi látképek kis száma az osztrák kormányzatnak a város tudatos háttérbe szorítására irányuló törekvésével magyarázható. Ezen a téren csak a század vége felé érezhető változás, amikor az egyetem Budára helyezése és a koronázás adott bizonyos jelentőséget az addig elhanyagolt Budának és Pestnek. A magyar főváros történeti adottságai miatt tehát a veduták keletkezését előmozdító tényezők legkedvezőbbike — a helyi művészeti iskola és a helyben élő nagy művész — hiányzott. Arra, hogy ez milyen fontos, elég néhány kiragadott példát felsorolni Velence (Guardi, Canaletto), Frankfurt és Basel (Merian), holland városok és kastélyok (Hooghe), Prága és Köln (Hollar) nevének említésével. A helyi művész, benne élvén, jobban ismeri a városi élet intim hangulatait, módja és ideje van az egyes épületek tanulmányozására, nem egy rövid és felületes látogatás benyomásait kell vázlatkönyvének lapjára lerögzítenie. S ha szerencsés esetben nagy művészről van szó, akkor a veduta nemcsak hiteles, hanem művészi tekintetben is kiemelkedő lesz. Ha a felvételi rajz sokszorosításra kerül, az ugyanott, ugyanabban a művészi iskolában működő rézmetsző vagy rézkarcoló nem torzítja az eredeti rajzot, mert maga is jól ismeri a helyszínt. Viszont a művészettörténetileg kiemelkedő emlékanyag és a sajátos helyi fejlődés távoli művészeket vonz, csábít benyomásaik megörökítésére, így Itália tájairól és városairól több vedutát hagytak az utókorra a külföldi, főleg északi művészek, mint az olaszok. Nálunk hiányoztak vagy romokban hevertek a külföldiek számára érdekes — főleg antik — műemlékek, az érdeklődés irántuk itthon sem élt. Magyarországra nem azért jöttek külföldiek, hogy tanulmányokat folytassanak, hanem hogy harcoljanak. S ez Buda és Pest vedutaanyagának jellegén is meglátszik. Budapesti sajátság a rajzok kis száma is, amit szintén az önálló művészi fejlődés hiányával magyarázhatunk. A metszet-előképek rendszerint már munka közben elpusztultak. Ezekből általában csak kevés maradt fenn, nem sokra becsülték őket, létük csak addig indokolt, amíg a fadúc vagy a rézlap el nem készült. Teljesen hiányzik budapesti vonatkozásban a természettanulmány, amely a modell láttára a művészben keletkező benyomásokat rögzíti a vázlatkönyv lapjain. Pedig topográfiai szempontból emeli értékét, hogy a felvétel hűségét a kész kép kompozicionális elvei még nem befolyásolják. Másrészt közvetlenségével a művészi alkotás titkaiba nyújt bepillantást. A veduta fejlődése az összképtől a részletek felé halad. így a XVIII. században nálunk is több a részletkép, egyes épületek ábrázolása. De a más városoknál oly kedvelt, a művészileg vagy hely történetileg kiemelkedő részleteket és a városi élet jeleneteit közvetlenül bemutató sorozatok nálunk teljesen hiányoznak. Csak a XIX. század hozta meg őket. Ennek a hiánynak magyarázatául az is megemlíthető, hogy nálunk hiányzott a városok múltja iránti történeti és antikvárius érdeklődés egészen a múlt századig. A katalógus több mint háromszáz év budapesti vedutáit foglalja össze. Ezen idő alatt a műfaj állandó fejlődésben volt, így a fővárosunk látképeire érvényes szabályok is állandóan változtak. Annak ellenére, hogy az ábrázolás tárgya — maga a város — a tárgyalt korszakban szerkezetében