Rózsa György: Budapest régi látképei (1493-1800) (Monumenta Historica Budapestinensia 2. kötet Budapest, 1963)

Bevezetés

BEVEZETÉS A Budapest régebbi történetére vonatkozó képes forrásanyag feldolgozásának igénye egyidős a főváros múltja iránti tudományos érdeklődés felébredésével. A XIX. század utolsó harmadának helytörténeti kutatói nemcsak az írott dokumentumokat használták fel, hanem tisztában voltak az ábrázolt források jelentőségével is. Mivel a korabeli történettudomány általában elhanyagolta a hiteles képek tanúságát az írott anyaggal szemben, helytörténészeink álláspontja ebben a tekintetben kétségtelenül előremutató volt. A főváros történetének egyik legelső kutatója, aki egyben a magyar művészettörténet úttörői között is halhatatlan nevet szerzett magának, Rómer Flóris már 1873-ban felhívta a figyelmet a képes dokumentumok összegyűjtésének, muzeális megőrzésének és feldolgozásának szükségességére. Felfogását a következő módon fogalmazta meg: „Szándékom volt mind azt, mi Pestre vonatkozik, és rajzokban megjelent, összeállítani és így a város fejlődését képekben is előadni . . . szükséges minden egyes képecskét, legyen az bármily gyarló, megőrizni és nyilvános intézeteink könyvtáraiban az utókor számára megmenteni."

1 Neki magának azonban még nem sikerült ezt a saját maga szabta magas célkitűzést megvalósítania. Egyrészt hazai viszonylatban teljesen hiányoztak még az előmunkálatok, másrészt a hasonló jellegű anyag rendszeres feldolgozása abban az időben Európaszerte ritkaságszámba ment. Rómer szavainak mintegy visszhangjaként jelent meg néhány évvel később Bubics Zsigmond összeállítása a grafikai úton sokszorosított vedutákról. Bubics érdeklődése ugyan az egész Magyarország váraira és városaira kiterjedt, de gyűjteményében a budapesti anyag is tekintélyes helyet kapott.

2 Műve első kísérlet volt egy addig teljesen elhanyagolt terület feldolgozására; így érthető, hogy teljesség szempontjából sok kívánnivalót hagyott maga után. De nemcsak azt lehet számon kérni Bubicstól, amit elhagyott: adatközlése pontosság tekintetében már megjelenése idején sem elégítette ki a művészettörténeti tudomány igényeit. Vállalkozásának merészségére jellemző, hogy azóta sem támadt utóda, aki tévedéseit helyesbítette és hiányosságait kiegészítette volna. így katalógusát ma sem tudjuk újabbal és jobbal pótolni. A budapesti veduták kutatásának történetében a tudós szakemberek mellett korán megjelenik a speciális érdeklődésű magángyűjtő is. Egy Olaszországból hazánkba származott mérnök, Enea Lanfranconi nagy lelkesedéssel és megfelelő anyagi eszközökkel rendelkezett ahhoz, hogy a