Kőszegi Frigyes: A Dunántúl Története A Későbronzkorban (BTM műhely 1. kötet Budapest, 1988)

Időrendi és történeti áttekintés (The history of Transdanubia during the late bronze age.) Bilingual-bilingvis.

életmód kísérő jelenségei. Ezek helyes értelmezése nem könnyű feladat, s a régészet korlátozott módszerei önmagukban nem is elegendőek a kérdés megoldásához.

534 Az urnamezős korszak temetkezési rítusa, különösen annak korai szakaszában elég változatos képet mutat. Az uralkodó rítus kétségtelenül a hamvasztás, eltekintve néhány, igen korainak minősülő csontvázas sírtól, melyek keltezhetősége egyébként is bizonytalan. A kutatók egy része a halomsíros-urnamezős kontinuitás egyik bizonyítékaként éppen a szórthamvas rítust említi, amely a délnyugat-szlovákiai íaka körben általános, s a hetényi temetőkben csak fokozatosan alakul át umás temetkezéssé. E kutatók elméletüket természetesen a Dunántúlra vonatkozóan is érvényesnek tekintik. Annyi mindenesetre biztos, hogy a Vál II folyamán a temetkezéseknél az urnás rítus szinte egyeduralkodó. A sírok általában „laposak", bár néhány temetőben (Szentendre) kövekkel övezték az egyes temetkezéseket, s e kőkörök talán kisebb halmokra engednek következtetni. A Vál I. szakasz kányái temetőjének kocsiurnát tartalmazó sírját az ásató közléséből ítélve ugyancsak halom boríthatta. Tehát az urnamezős korszak fiatalabb szakaszában korábban igen változatos temetkezési rítus egyöntetűbbé vált; ezt támasztják alá a korszakban tapasztalható egyéb jelenségek is. Az anyagi és a szellemi kultúra régészeti módszerekkel is meghatározható jellegzetességeinek egyöntetűségéből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a negyedik fázis idején a középső Duna vidék umamezős kultúrája különböző népcsoportjait már meglehetősen szoros kötelékek fűzték egymáshoz, amely talán többé-kevésbé egységes politikai hatalom létezésére utal. A gazdasági-politikai hatalom alapja nem csupán a mezőgazdasági termelés, hanem az igen fejlett, szériákat előállító bronzipar, s a véle szorosan összefüggő, bizonyos fokig már értékmérőkön is alapuló kereskedelem. Az intenzív bronzgyártás megkövetelte magas szintű mesterségbeli tudást csak kevesek sajátíthatták el s ez önmagában is indokolja a társadalmi szerkezet alapvető változását a későbronzkorban. A születési hierarchián alapuló nemzetségi-törzsi társadalom már a múlté, a katonai demokráciának meghatározott formációk a bronzkori népek társadalomszerkezeti keretei voltak. A társadalmi fejlődés ősközösségi fokozatának első gyökeres változására az UK korai szakaszában került sor, s az ennek kölcsönhatására átszerveződött gazdasági-termelési viszonyok hosszú időre meghatározták az erőteljesen rétegződő társadalom fejlődésének irányát. A későbronzkori társadalom régészeti módszerekkel történő kutatásának legnehezebb pontja a kultúrák etnikai meghatározása. Az umamezős kultúra fejlődésben tapasztalt közös anyagi és szellemi jellegzetességek aligha indokolják valamilyen egységes ethnos meglétét, egyébként ilyenről szó sem lehetett, annyi bizonyos, hogy olyan folyamatnak lehetünk tanúi, amely végül is ilyen formáció kialakulásához vezetett a Duna középső medencéjében. Elsősorban a nyelvtudomány és az antik források által felhasznált adatok összevetéséből látszik valószínűnek, hogy a kérdéses területen élő bronzkor végi népesség nem volt illyr, amint ezt korábban feltételezték. Az illyrség a Kárpát-medencétől jóval délebbre elhelyezkedő Glasinnaccal és körével hozható közelebbi összefüggésbe, s nem a közép-európai urnamezős kultúrkörrel. Az illyrséggel való azonosítás kizárása után, mint egyedüli lehetőség marad számunkra az, hogy a római hódítást közvetlenül megelőző dunántúli pannon őslakosságban keressük az urnamezős kultúra leszármazottait. E hipotézis képviselői a kultúra hordozóit őspannon névvel illetik. Valószínűbbnek véljük, hogy az urnamezős kultúra csupán keretet biztosított a pannon etnogenezis kibontakozása számára, s e nép végleges kiformálódásában még a későbbiek során is számos etnikum játszhatott szerepet.

535 Ha az őspannon etnogenezis hipotézisével kapcsolatban fel is merül némi kétség, annyit biztosra vehetünk, hogy a Duna vidék első, történetileg is ismert népcsoportjai az általunk negyedik fázisnak meghatározott időszakban tették meg első lépéseiket az egységes ethnos-szá formálódásuk útján. Az umamezős kultúra negyedik fázisának váli expanzióját aligha azonosíthatjuk a szakirodalomban oly sokszor idézett „Umenfelder vándorlással". Elképzelhetetlen, hogy ezek az elemek vándorlásuk során eljutottak volna a Medeterráneumba is, hiszen a váli expanzió csupán a Duna-medence középső szakaszában érzékelhető, s legfeljebb a Balkán északi peremvidékének későbronzkori fejlődésére lehetett hatással. Bár nem tagadjuk a váli kultúra szerepét Szlovénia, Észak-Bosznia urnamezős fejlődésében, de ez nem jelenthet egyúttal a mükénéi birodalom központját is érintő vándorlást. Ugyanakkor azzal az elmélettel sem érthetünk egyet, amely teljes mértékben elveti az etnikus mozgások szerepét Közép-Európa későbronzkori fejlődésében, s valamilyen békés kontinuitáson, legfeljebb kulturális hatásokon alapuló társadalmi fejlődést enged meg. Miért éppen háborús időszakban rejtenék el a fegyvereket? Kérdezi ez utóbbi elmélet egyik képviselője.

536 A kérdés felvetése csak részben jogos, miután téves szemléletű általánosításból fakad. Ha a dunántúli kurdi horizontot tekintjük, csak kevés ép fegyvert találunk; ép kardot pedig egyáltalán nem. Ilyen érvek alapján nehéz tagadni a kincsleletek földbe kerülésével összefüggő történeti mozgalmak létezését. Mindkét elmélet - a nagy ,,Urnenfelder vándorlást" hangoztató és a vándorlásokat teljesen tagadó egyaránt — szélsőséges szemléleten alapul, egyik sem alkalmas arra, hogy a Dunántúl umamezős fejlődésének felvázolásához megfelelő alapkoncepcióként szolgáljon. A Duna-Tisza közén, a csorvai csoport egykori elterjedési területén ebben az időszakban már aligha számolhatunk nyugati eredetű urnamezős elemekkel. Itt ekkor a Gáva kultúra helyezkedik el, mely kisebb jelentőségű behatolásoktól eltekintve határt szabott a váli terjeszkedésének. Egyetlen területen, a főváros közvetlen környékén tapasztaljuk a váli kultúra erőteljesebb jelenlétét, amely kezdetben, a Kyjatice és a Gáva kultúrák közötti, talán üres térséget töltötte ki. E lelőhelyek többsége még a főváros határán belülre esik, s alig terjednek túl a gödöllői dombvidéken.

537