Budapest Régiségei 38. (2004) – Tanulmányok dr. Gerő Győző tiszteletére

Nagy Margit: Két késő római kori fegyveres sír az aquincumi canabae nyugati szélén 231-315

KÉT KÉSŐ RÓMAI KORI FEGYVERES SÍR AZ AQUINCUMI CANABAE NYUGATI SZÉLÉN tini temető 80. sírjának bordázott aranylemezből készült, rekeszdíszes késborítása,

197 a pouani tőr markolata

198 (32. kép 7), a lavoye-i 319. sír tőrének markolata

199

, az 5. század végi planigi sír késének arany markolatborítása,

200 az esslingen-rüderni sír saxának markolata; az utóbbin a hunkori markolatok három részre osztása is megfigyelhető.

201 A 6. századi gazdag sírleletek tanúsága szerint a bordázott lemezutánzatok a tőrmarkolatokon változatlanul népszerűek maradtak. A markolat hullámos kiképzése egyébként a fogás biztonságát szolgálta; pl. a gammertingeni 4. sír saxának famarkolatára vastag kenderzsinórt tekertek.

202 A hiányos, töredékes Bécsi úti kard még jelenlegi állapotában is különleges, egyedi munka, melynél a keleti típusú markolatra késő antik technikával díszített lemezt applikáltak. A markolat bordázott ezüstszalagokból álló borítása a hun és germán díszkardok egyik előképe. Készítésének idejét az igen széles pengéjű (legnagyobb Sz.: 7 cm) zalaszentgróti kardénál valamivel korábbra, a 4. század utolsó harmadára kell tennünk. A kard szerkezeténél és a fémlemezek díszítésénél kimutatható antik és keleti keveredéshez hasonlóan a temetkezés ritusa is tükrözi az átmeneti időszakra jellemző kettősséget. A kor római katonájához illőn eltemették a rangját jelképező tárgyakat: a fibulával összetűzött katonai köpenyt, a katonai övet, a kardszíjat, sőt magát a kardot is. Mindebből nemcsak arra lehet következtetni, hogy a halott római katonatiszt lehetett, hanem arra is, hogy a kardot az eltemetett saját tulajdonának tekintették és a fegyver eltemetésének tiltását, a feltehetően barbár származású halott iránti tiszteletből, már nem tartották be. A hírsovai Valerianus kardja annyira személyéhez kötődött, hogy a markolaton névre szóló jókívánságfelirat olvasható. Joachim Werner emlékeztetett arra, hogy az egyik korai keresztény mártírnak, Marcellus vértanúnak aktáiban a katonai rangot jelző tárgyak milyen fontos szerepet játszanak. A fibulával összetűzött katonai köpeny és a unguium müitare a 3. századi római hadseregben rangjelző jelentőségű volt. Ebben az időszakban a felszerelés és a 197 GERMANEN 376-377, Taf. 58. Frank-alamann területen hasonló bordázott lemezekkel borították az evőeszközök nyelét is: QUAST 1993, 78. 198 BÓNA 1993. 75, 29. rajz. 199 FRANKEN 228, Abb. 163, 578, p. 885-886, a sírt az 5. sz. végére keltezik. 200 MENGHIN 1983. 224-225, No. 56.10. 201 CHRISTLEIN 1972. 261, Taf. 57, 2; A hosszú kardot, saxot, íjat és nyílhegyeket is tartalmazó gazdag alamann férfisírról: QUAST RGA, Rüdern, 416-417. 202 PAULSEN 1967. 99, Abb. 53,2. fegyverzet valószínűleg még nem került az egyes katonák személyi tulajdonába. A vértanú története azonban bizonyítja, hogy a rangjelző tárgyak a katonai eskünél szakrális szerepet töltöttek be. A keresztény Marcellus a 290-es években a Legio II. Traiana centuriójaként szolgált Mauretaniában. 298 július 21-én Tingitanában megtagadta, hogy részt vegyen Diocletianus, Maximianus, Constantius és Galerius tiszteletére rendezett ünnepségen, melyen a császárok felvették a „Iovius" és a „Herculeus" címeket és ezzel istenné nyilvánították őket. Az ünnepi lakomán Marcellus a legio jelvényei elé dobta katonai övét és balteusát, kijelentve, hogy nem vesz részt a császárok istenként való ünneplésében. A centuriót nyomban letartóztatták. Vádként a legio praefectusa, Astasius Fortunatus és a végső ítéletet kimondó Agricolanus egyaránt a katonai jelvények nyilvános megtagadását hozta fel. Marcellus vértanút karddal végezték ki.

203 Ammianus Marcellinus leírja, hogyan történt egy hűségeskü Galliában, Iulianus (355-363) korában, éppen egy pannóniai hadjárat előtt. A császár beszéde után a katonák „tarkójukhoz emelve kardjukat szörnyű átkozódás közepette az előírt szavakkal megesküdtek, hogy minden megpróbáltatást elviselnek érte, életüket is feláldozzák, ha a szükség úgy kívánja."

204 A gladius és a balteus szakrális jelentősége tehát a 4. században sem csökkent. Mint a léces veretek elemzésnél kitűnt, a Bécsi úti kardszíj léces ezüstvereteinek legjobb párhuzama Észak Galliából való (Nijmegen-Broerstraat), ahol a lécveret egy széles ékvéséses díszű övvel együtt került elő. Nagyon valószínű, hogy a lécveretes balteus garnitúrákat központi műhelyekben készítették és a katonák rangjuk elismeréseként vagy haditettért járó ajándékként kapták. A Notitia dignitatum az 5. sz. első harmadában a császári ajándékok (largitio) kiosztásával foglalkozó hivatal vezetőjét külön megnevezte.

205 A csöves aljú szíjvégek A Bécsi úti sírból 8 db ép hengeres aljú szíjvég került elő (35. kép 17). Pontos darabszámuk nem ismert; valószínű, hogy eredetileg nyolcnál több lehetett. Anyaguk a lécveretes balteus garnitúra anyagától eltérő, gyengébb minőségű ezüst. A szíjvégek jellegzetessége, hogy téglalap alakúak, azaz WERNER 1989,126-129; A SZENTEK 1988. 565-566. Amm. Marc. XXI, 5. (Szepesy Gyula fordítása. Bp, 1993.) BORHY 2003. XXX, 107. A hagymagombos aranyfibulákhoz hasonlóan, császári ajándéknak lehet tartani a British Museum „Kisázsa" lelőhelyű aranycsatját és veretét, mely a propellerveretes övek előképe: PLOUMIS 2001, 71-73. 253