Budapest Régiségei 35/2. (2002)

KÖZLEMÉNYEK - Kárpáti Zoltán: Árpád-kori majorság Budaújlak területén 587-615

BUDAPEST RÉGISÉGEI XXXY 2002. KÁRPÁTI ZOLTÁN ÁRPÁD-KORI MAJORSÁG BUDAÚJLAK TERÜLETÉN 1998. májusa és októbere között a Budapesti Történeti Múzeum megelőző régészeti feltárást végzett a Budapest IL, Szépvölgyi út 18-22. számú egyesített, mintegy 2000 m

2 felületű ingatlanon a telek beruházójának megbízásából. A telekcsoport a Budai hegység Felhévíz és Óbuda közötti szakaszának egyik legjelentősebb vízgyűjtőjében, a Szépvölgy alsó, a Zöldmáit és a Kiscelli platót elválasztó kiszélesedő szakaszában helyezkedik el. A hegyoldalakba egyre mélyebben vágódó vízfolyás medreket hagyott hátra, amelyek az árok oldala felöl meginduló erózió hatására feltöltődtek, esetünkben a Kiscelli plató humuszos talajával. Az így kialakult vastag, humuszos talaj kedvezett a mezőgazdasági tevékenységnek, annak ellenére is, hogy csapadékosabb időszakokban a Kecske hegy felől lezúduló víz kilépett az éppen aktuális medréből.

1 A telek területén előzetes várakozásaink szerint a közelben azonosított római kori helytartói villához vagy szentélyhez tartozó objektumokat vártunk, azonban az újkori feltöltés meghatározását és gépi letermelését követően, az egész felületet érintő nyesés során a terület három különböző pontján találtunk nagy menynyiségű középkori cserepet. A tisztázó munkálatok után négy veremépület bontakozott ki (1. kép). 1. ÉPÜLET (2. kép) Az ásatási terület Ny-i szélének D-i harmadában enyhén ÉK-DNy-i irányítottságú, négyzet alakú, az újkori feltöltés aljától (113.03 mA) számítva

2 átlag 50 cm mélységig beásott, 7.40 x 7.40 m alapterületű ve1 A terület az újlaki pébánia templom közelében helyezkedik el, sőt a templom körüli temető Ny-i széle az ásatási területre esett. Komolyabb esőzések idején még a barokk templom is veszélyben volt a víztől. BE MÜEML. 160. Az árok természetes rétegződése érdekes stratigráfiai képet mutatott. A kőmederbe a széleken vastagabb, a meder alján vékonyabb pleisztocén lösszel, majd a Kiscelli plató irányából nagy mennyiségű neolit (DVK kultúra) anyagot tartalmazó humusz mosódott be. Ezt követően a római korig a területen nem volt komolyabb település, ugyanis a római leleteket tartalmazó eróziós réteg és a neolit humusz között vastag, leletnélküli humuszréteget bontottunk el. A középkori település a legfelső, római rétegbe ásta objektumait. 2 A területen igen erőteljes eróziós tevékenységet észleltünk, aminek következtében eredeti külső szintek már nem igazán maradtak meg a középkorból, azonban biztosra vehetjük, hogy az épület padlója eredetileg mélyebben helyezkedett el a külső járószinthez képest. remépítményt találtunk, amelynek DNy-i sarkát és K-i falának D-i harmadát újkori objektum pusztította el. (3. kép) A gödör sarkai lekerekítettek voltak, ugyanúgy mint a padló és a földfal átmenete (2. kép). A földfal alsó sarkától átlag 10-15 cm-rel beljebb, feltehetőleg a közelben gyűjtött laposabb kövekből 18-20 cm széles alapfalat alakítottak ki mind a négy oldalon. Az alapozás szögleteinek, továbbá a nyugati és a keleti fal közepének belső oldalához lapos kövekkel kirakott, négyzet alakú cölöplyukat készítettek. A cölöplyukak 17-20 cm-re (112.30 és 112.50mA között mozgott) mélyedtek a padlóba, és egy-egy 15 x 15 cm-es gerenda befogadására voltak alkalmasak (4. kép). Magassága és rakási technikája a párhuzamos oldalaknál volt azonos. Ugyanis a keleti és a nyugati oldalon, azaz a középen oszloppal tagolt oldalakon, kisebb, néhol apróbbnak nevezhető kövekből egy rétegben rakott kő sor jelentkezett, amelynél a tér belseje felé néző kövek - közöttük több őrlőkő töredék is volt - élükre lettek állítva, mintegy fektetett L alakot képezve. A szintkülönbség a kövek között átlagosan 5 cm volt. (112.53-112.58 mA) A másik kettő alap viszont nagyobb, néhol két sorban rakott kövekből állt, aminek következtében az alapokban megközelítőleg 15 cm-es szinteltérés jelentkezett (112.50 112.62 mA), ami itt éppen egy gerendányi méretnek vehető (4. kép). A kősorokról méretük és jellegük alapján nem feltételezhető, hogy a megtalált koronaszintnél magasabbak lettek volna, sokkal inkább voltak a faszerkezetű felmenő falazat talpgerendájának szilárd alapjai. A kősorok helyzetéből pontosan megállapítható, hogy a talpfákat milyen helyzetben, milyen sorrendben rakták le. Mivel a keleti és a nyugati oldalak az alacsonyabbak, ezért ezekre kellett először ráhelyezni a faragott oldalú, négyzetes gerendákat. Délen és Északon egy gerendányival magasabb kőalap miatt a legalsó talpak végeit nem kellett az átlapoláshoz megfaragni, esetleg egy-egy kisebb méretű hornyot készítettek csak. Tehát az alacsonyabban lévő K-i és Ny-i talpgerendákra külön megmunkálás nélkül lehetett ráültetni az ellentétes két oldal talpait. A konstrukció szilárdságát az alacsonyabban lévő talpfákat belülről szinte kiékelő álló kövek, továbbá a középen és a négy sarokban felállított, a befelé csúszást megakadályozó oszlopok biztosították. Az épület felmenő fala az alapszerkezetből ítélve fakonstrukció volt. Az építmény belsejében talált csekély mennyiségű 587