Budapest Régiségei 33. (1999)

A SZENT ZSIGMOND TEMPLOM ÉS A ZSIGMOND KOR BUDAI SZOBRÁSZATA : KONFERENCIA A BUDAPESTI TÖRTÉNETI MÚZEUMBAN, 1996 - Feld István: Bevezető = Einführung 7-13

álló birtokok hiányában - az utóbbi is felbomlott. Munkájában behatóan foglalkozik az újjáalapítás körülményeivel, amelyek eredményeképpen azután a XV. század végén a társaskáptalan az egyik leggazdagabb magyarországi egyházi testületté vált. Ennek okát elsősorban abban keresi, hogy a templom igen alkalmas volt a királyi rezidencia szakrális igényeinek kielégítésére, így többek között két királyné - feltehetően mindkét esetben ideiglenes nyughelyéül szolgált. Ugyanakkor, mint ezt az ismert prépostok életpályájának részletes elemzése után megállapítja, a birtokok egyúttal az ország vezető hivatalnokainak ellátását is biztosították. A tanulmányok következő csoportja a legújabb régészeti feltárások eredményeit összegzi. Elsőként a templom feltárója, Feld István magáról az ásatásról ad tömör régészeti beszámolót. Ennek során hangsúlyozza, hogy a kutatások során előkerült objektumok közül sem a legkorábbi, túlnyomórészt fából készült építmények, sem pedig - a templom építése miatt később részben elbontott - első kőházak esetében nem bizonyítható, hogy azok a korai zsidónegyedhez tartoztak volna. Úgy véli, hogy Zsigmond elsősorban azért választhatta ezt a helyet az általa alapított egyház számára, mivel ez volt a rezidenciának kiszemelt város déli részének legmagasabb pontja. Kiemeli, hogy magából a templomépületből lényegében csak alapfalakat lehetett feltárni, s a templom területén egyetlen sír sem került elő. Az újkori terepszintsüllyesztések miatt a környék profán épületeiből - így a templomtól délre állt, feltehetően a prépost lakóhelyeként szolgáló házból is - csak a pincék maradtak meg. Egy itt tervezett mélypince építésével hozza kapcsolatba azt, az utóbbi ház keleti fala előtt feltárt gödröt is, amelyet - az itt talált pénzleletek tanúsága szerint 1522 után - töltöttek fel azzal a jelentős leletanyagot tartalmazó törmelékkel, amelynek keletkezése minden bizonnyal a Szent Zsigmond templom tetőzetét és belső berendezését még 1541 előtt ért tűzvésszel hozható összefüggésbe. Végül hangsúlyozza, hogy bár az általa vezetett ásatás egyértelműen csak azt bizonyíthatta, hogy az 1974-ben a közelben feltárt szobrok nem készülhettek 1410 előtt, továbbra is fenntartja álláspontját, miszerint az utóbbiak földbe kerülésére is csak a XVI. században kerülhetett sor. Búzás Gergely tanulmányában az újonnan előkerült, túlnyomórészt a templomhoz köthető faragványokat teszi közzé. A templomtól délre eső gödörből származó több mint 260 darab, számos különböző méretű alakhoz tartozó, gyakran erősen megégett szobortöredék közül véleménye szerint kiemelendő egy Vir dolorum számos töredéke, két női fej a feltehetően hozzájuk tartozó további darabokkal (az egyik talán Szent Margit lehetett), egy Evangélista Szent Jánosra utaló kehely, egy szakállas fej, egy drapériás alsó test torzója, továbbá több kisebb, esetleg konzolfigurákhoz tartozó faragvány töredék (kézfej, kartöredék, női fej), valamint egy díszes drapériadarab és egy talpazattöredék cipőkkel. Ezek kivétel nélkül durva mészkőből készültek, egy részük festett volt, szemben két további kisméretű fejjel, amelyek esetében reális lehetőségként merült fel, hogy anyaguk műkő. Ez utóbbiak eredetileg valamilyen hátfalra voltak felerősítve, hasonlóan két, terrakottából mintázott, aranyozott kis angyalszoborhoz. Mindezek mellett mintegy ezer architektonikus faragvány is előkerült, többségüket kisépítészeti szerkezet részeként határozza meg a kutató, s jelentős részüket egy egyszerű, kőrácsos szentélyrekesztőfalhoz köti. A gótikus faragványok mellett figyelemre méltónak tart egy XVI. század eleji, vörösmárvány szenteltvíztartót. A templomszentélytől északra, török kori leletekkel együtt előkerült építészei töredékek közül egy liliomos ablakmérművet és egy fülkesor töredékeit stiláris szempontból is elemezhetőnek tart. Különösen behatóan foglalkozik az áttört mell védés, szamárhátíves-keresztvirágos lezárású szentélyrekesztővel, amelynek átjáróiban rekonstrukciója szerint különböző fejekkel díszített kis konzolok tartották magát a mérművet. A szerző ezután a hasonló szerkezeti megoldások széles ívű európai áttekintését adja. Megállapítja, hogy míg a legközelebbi szerkezeti párhuzamok Angliából származnak, az egyes részletformák szervesen beleillenek a Zsigmond-kor művészete magyarországi formakincsébe. Végül részletesen tárgyalja az újonnan előkerült figurális faragványok és az 1974. évi szoborlelet tagadhatatlan kapcsolatát. Hangsúlyozza, hogy az előbbiek között az utóbbiak szinte mindegyik stiláris csoportjának képviselőjét megtalálhatjuk, azaz itt ugyanannak a szobrászműhelynek az alkotásairól lehet szó. Emiatt a legvalószínűbbnek azt tartja, hogy mindkét leletcsoport a Szent Zsigmond-kápolnával hozható összefüggésbe, miközben továbbra is úgy véli, hogy földbe kerülésük ideje és körülményei élesen eltértek egymástól. A következő két kisebb tanulmány a szobrokat tartalmazó gödör régészeti leletei közül az üveg-, illetve a kerámiatárgyakat dolgozza fel. Mester Edit a töredékekből rekonstruálható üvegpalackok, poharak, serlegek, serlegfedők és csészék többségét jó minőségű velencei importáruként határozza meg, míg a nagyszámú ablaküveg-töredékből és a hozzájuk tartozó ólomkeret-maradványokból egy háromszöges rendszerű üvegezésre következtet. E tárgyak párhuzamai ugyanazt a korhatározást adják, mint a Veres Szilvia Edit által elemzett kerámiatárgyaké, azaz leszámítva a gödör ásásakor ide került kevés XIII-XIV. századi cserepet - a XVI. század elejét. A jellegzetes, szürke, ún. osztrák edények mellett különösen nagy számban kerültek elő a szobrok mellől fehér anyagú fazekak, fedők, festett korsók és poharak, de ugyanígy képviselve voltak a téglaszínű, illetve kifejezetten vörös cserépedények, utóbbiak már jellegzetes mázas kivitelben is. A díszkerámiát egy Mária-feliratos kézmosótál jelentette, s jelentős volt a kályhaszemtöredékek mennyisége. Külön figyelmet érdemel az itt részletesen nem elemzett hatalmas tömegű színes mázas tetőcserép is. Bodor Imre nem az új ásatás, hanem az 1974. évi feltárás mindeddig közöletlen leletcsoportja, az akkor napvilágra került 77 pénzérme elemzését végezte el. A hat lelőhely közül a szobrok többségét magába foglaló 74/4. szelvény pénzei alapján hangsúlyozza, hogy annak betöltésére 1440 körül kellett, hogy sor kerüljön - ugyanis figyelmen kívül hagyhatónak véli az ugyanitt már a kidobott földben talált két, a XV század 2. feléből való érmet. Hasonló eredményre jut a többi lelőhely esetében, későbbi bolygatással magyarázva az ún. IV helyiség II. Lajos (1516-1526) érmét. 8