Budapest Régiségei 26. (1984)

KÖNYVISMERTETÉSEK - Gopcsa Ágnes: Zolnay László: Kincses Magyarország. Budapest, 1976. 375-376

Zolnay László: Kineses Magyarország Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1976-77. 5521. A Kincses Magyarország sajátos, különös könyv: egyszerre tudományos igényű és publicisztikus. Zolnay László írása — stílusa, szerkesztése — emberközpontú, a letűnt korok embereinek életéről, munkájáról, hétköznapjáról, ünnepéről szól a mai kor emberének. A közvetlen, érzékletes írói stílus hozzáférhetővé teszi a magyar középkor történetét azok számára is, akik nem akarnak, vagy nem tudnak a szigorúan tudományos publikációkban vagy régi monográfiákban elmélyedni. A Zolnay életmű tudománytörténeti súlyát tekintve Szerb Antal szellemtörténészségéhez mérhető; sokoldalúsága pedig az egykori polihisztorokkal kel versenyre. A Kincses Magyarország markol a civilizáció és a szellemi műveltség, a kultúra szférájába. Jól kiválasztott szemelvények részletesen kimunkált mozaikjai egységes középkor-képpé állnak össze a figyelmes olvasóban, mégha a szerző előszava szerint: „Témáim .... egész területük átkarolására képtelenek". A mozaikok elemzése külön figyelmet érdemel, hiszen ezekben rejlik a láttatás varázsos titka. Első olvasásra feltűnik, hogy a könnyed, anekdotázó stílusú elbeszélések mérhetetlen sok tényre, forrásra épülnek fel. A könyv első fejezete Magyarország hagyományos értelemben vett kincseit, aranyát, ezüstjét, ékszerművészetét dicséri a honfoglalástól a középkorig, a mohácsi vészt követő elszegényedésig. Leírja a korabeli nemesfémtárgyakat — röviden megemlékezik a magyar alkimistákról —, ír az ötvösségről, a pénzforgalom kezdetéről, a királyi jövedelmekről, az aranyművesekről. Ugyanilyen értékes kincsek „A magyar föld" című fejezetben leírt növénykultúra kincsei. A gyümölcsfák mellett a gyógynövényes, virágos és fűszeres kertek középkori képét festi meg. Helyet kapott a könyvben az állatvilág is, a lovaink, a gulyák, a ménesek. Érdekes, hogy ugyanebben a fejezetben esik szó a XII. századi rabszolgaságról: a rabszolganő árát az apró állat árával veti össze a szerző. Igaz, ez utóbbiból „... húsz darab ára egy dinár,... egy rabszolganő ára pedig tíz dinár. De háborús időkben jó rabszolganőt vehetsz már három dinárért is." idézi Abu Hamid mór kereskedő feljegyzéseit. A kihalt egykori állatóriások, az őstulok, a bölény és a Duna óriása, a viza; a medvék, vaddisznók és farkasok mellett az apró ragadozókkal is megismerkedhetünk. A hermelin (régi magyar nevén „hölgy") vadászai a hőgyészek család és helységneveinkben élnek tovább. A halak és halászok fejezete, a „Dunárul fúj a szél" emléket állít a vizafogásnak, amely királyi felségjog volt. A hal azonban nem fejedelmi étel, hanem népélelmezési cikk volt a középkorban, a gyakori böjtök étele. Zolnay László temérdek halastóról ír, amelyekre fizetett tó- és halőrök vigyáztak, néha sikertelenül: a budai beginák halastavát az óbudai klarisszák jobbágyai halászták le időnként. Az ásatási anyagban gyakran felbukkanó osztrigahéj a sósvizes szállítókocsikban nagy tömegben Budára érkező tengeri kagylókról tanúskodik. Lehetetlen, hogy Mátyás olasz és II. Ulászló francia feleségének étkezései eredményezték volna a nagyszámú kagylóhéjat. A leletek szerint a budai ferences és domonkos barátok, sőt Buda tehetősebb polgárai sem vetették meg a tenger ínyenc falatait. Meteorológia-történeti ismereteink is gyarapodnak a könyv olvasása közben. Az időjárás periodikus változása miatt a jégkorszak után i.e. 3000-ig tartó folyamatos melegedést követően 1200 körül kezdett ismét süllyedni Európa hőmérséklete. Ez a tény, mint majd látjuk, még a történelmi eseményeket is befolyásolhatja. 1241— 42 telén Rogerius siralmas éneke így írja le a tatárok támadását Esztergom alatt: ,,ezen a télen a Duna, ami már régen nem esett meg... befagyott... A tatár és magyar gyalogosok naponta csatáztak a jégen. Ám a tatárok ...lovaikkal mégsem mertek átkelni... Sok lovat és ökröt tereltek a Duna partjára és azok őrizetére három napig senkit sem hagytak hátra... A magyarok azt hitték, hogy a tatárok visszavonultak. Ezért aztán átkeltek a jégen s áthajtották az összes állatot. Észre vették ezt a tatárok s innen megtudták, a jég olyan szilárd, hogy azon immár ők is bátran átkelhetnek... egy rohamra annyian átkeltek, hogy a Duna jobb partján még a föld színét is elborították." Nem hozott több szerencsét az 1463-as esztendő hidege sem: „Az iszlám serege Magyarország ellen a Duna kristályhídján vonult fel." A háborús viszályok során nem csak külső ellenség irtotta a nemzetet: a helyi villongások, magánháborúk is sok emberéletet követeltek. Nevezetes Breznóbánya felégetésének története. Zólyomlipcse várurai, aNagylucseiek 1517. május elsején hatszáz fegyveres élén megrohanták a bányászvárost. A dicső hadjárat befejezéseként a plébániára terelt asszonyokra és gyermekekre rágyújtották az épületet. A király, II. Lajos a tetteseket felségárulónak nyilvánítja és fejvesztésre ítéli — távollétükben. Azért távollétükben, mert a Nagylucseiek a király idéző levelére nem jelennek meg. A történelmi tanmese befejezése: a támadók közül egy jobbágyot lefejeznek, majd hat évvel később a király megszünteti az eljárást a város lerombolói ellen. A fejezet lábjegyzete utal arra is, hogy kisebb, de hasonló véres önkényeskedések százszámra estek meg. A fentiek után elgondolkodtat a Művészetek a középkorban című fejezet tétele: „A művészet a középkori élet egészét áthatja". Bizonyos néprétegekre ez feltétlenül igaz, de hogy általában így lett volna, ez legalábbis vitás. 375