Budapest Régiségei 26. (1984)
MŰTÁRGYVÉDELEM - Hervai Judit: Népvándorláskori csontfésűk 337-345
HERVAIJUDIT NÉPVÁNDORLÁSKORI CSONTFÉSÜK A csont A csontszövet mind az állati, mind az emberi szervezet legkeményebb szövete, melynek igen nagy a nyomóés húzószilárdsága. A megváltozott statikai viszonyokhoz átépüléssel könnyen alkalmazkodik. (Húzási erővonalak vagy trajektumok). Színe sárgás-fehér. A jellemző fizikai szilárdság és biológiai plaszticitás közül első sajátsága a mészsók berakodásán, második pedig a sejtekben való gazdagságán és bőséges érellátásán alapszik. A csontképző sejtek foszfatáz enzimet termelnek, mely a vér foszforsavas észtereiből foszfát-ionokat hasít le, ezek a közben felszaporodó kalcium-ionokkal kalcium-foszfáttá alakulnak, mely végül táblás hiroxilapatit kristályokat alkot. Magasabb fejlettségű gerincesekben (az emberben is) a csontszövet lemezes szerkezetű. Ez legjobban a csöves csont tömött állományában (substantia compacta) tanulmányozható. Felépítő rendszerei a Havers-féle rendszerek (kb. 10 mm hosszú hengerek) melyek egyenes lefutású kollagén rostnyalábokat tartamaznak. Ez biztosítja a csont nyomás és húzószilárdságát. A rostok között cukorszerű (mucopolisacharidák) „ragasztóanyag" van, mely ásványi sókat tartalmaz (Ca 3 (PO!) CaC0 3 Mg 3 (P0 4 )2CaFl 2 CaCl 2 ). Adszorpciós erőkkel kötődnek a hidroxilapatit kristályok a rostok felületére. Alak szerint megkülönböztetünk csöves (hosszú) lapos (széles) és rövid csontokat. A csöves csont főleg a végtagok vázát képezi. Hosszmérete meghaladja szélességét és vastagságát. Alakja hengeres (combcsont), de lehet abroncsszerű is (borda). Compakt állománya a legvastagabb. A lapos csont hosszúsága és szélessége jóval nagyobb vastagságánál (lapocka, medencecsont). A rövid csontra jellemző, hogy mérete mindhárom dimenzióban többé-kevésbé azonos. Túlnyomórészt szivacsos állományú (substantia spugnosa) csigolyák, lábtőcsontok. A csont az ólomnál ötszörte, a fánál kétszerte rugalmasabb. A szarvasagancs a homlokcsontból (os frontale) kifejlődő, hámeredetű „rózsatő" képződménye. A csontszövetből épül fel, azonban sokkal több szerves eredetű anyagot tartalmaz, mint a vázcsontok. (Ezért a földben elhelyezett agancstárgyak könnyebben elpusztulnak.) Az agancsot az állat minden évben elveti, először szőrös bőrrel fedett, ez később elhal. A tülök (szarv) az agancshoz hasonlóan, hámeredetű képződményen, az ún. szarvcsapon fejlődik. (A szarvcsap ugyancsak homlokcsont képződmény.) A fiatal szarv hamar rétegesedik, úgyszintén a fehér részek. Megmunkálásra legjobb, a megfelelően kiszárított idős bivalyszarv fekete része. Tárgyak készítésére kizárólag a tömör, egységes kéregállomány (substantia compacta) használható. Szerszámnyelet, fésűt, nagyobb tárgyakat ló vagy szarvasmarha combcsontjából, gombokat, tűtartókat, gyöngyöket és más kisebb tárgyakat kecske, disznó és egyéb háziállatok csontjaiból, illetve szarvasagancsból és tülökből készítettek. Bizonyítják ezt különböző korú ásatásokból előkerült ékszerek és használati tárgyak, és a fémbe, bőrbe, fába illesztett csontdíszítések. írásos forrásokból és korabeli ábrázolások alapján tudjuk, hogy a germán népek egy részénél a férfiak is hosszú hajat viseltek. (Frank és longobard királyábrázolások) A fésű az 5.-6. században általános mellékletté válik mind a férfi, mind a női sírokban. A csontokat jól lehet fűrészelni, vésni, csiszolni, faragni, esztergálni. A bánffyhunyadi Bokor Márton saját kezűleg készített szerszámai idézhetik számunkra az ősi fésűkészítés mesterfogásait. (1. kép 1) Fejszével a csont durva egyenetlenségeit szedik le. A kézvonóbak és a kézvonó simításra szoglál (1. kép 2—3). A csont darabolását az asztalra erősített „kokas"on „szabófűrésszel" végzi (1. kép 4—5). Végleges vastagságot a nyergelő adja. Hossza kb. 55 cm, alján sűrűn elhelyezett vasfogazat van (1. kép 6). A fésű fogazásához szükséges egy asztalra erősített szorító, mely ék segítségével működik (1. kép, 7), és különféle fűrészek. Először az ún. kettős fürész, melynek két lapja egymáson kissé rézsútosan elforgatva helyezkedik el (1. kép 8-9). A két lemez között egy harmadik lemez helyezkedik el, melynek vastagságától függ a fogak egymástól való távolsága, illetve vastagsága. Működése: az élek nem párhuzamosak, tehát a két vágás nem egyszerre történik, hanem egymás után. Taszításra az első bevágja a maga nyomát, a taszítás folytatására a másik az első mellett új nyomot vág. A fűrész kiemelése után a mester úgy helyezi vissza, hogy az első él a második nyomba kerüljön. Újabb taszításra az első él a második nyomot egészen bevágja, a második él pedig egy harmadik nyomot kezd. így folytatva a fogazást, egyrészt a fogak vastagsága, másrészt egymástól való távolságuk egyenlő lesz. Ez a fűrész csak a rövid (1,5— 2 cm) fogakhoz jó, teljes vágású fogakhoz a két másik fűrésszel a megkezdett nyomokat tovább kell mélyíteni. Mivel a népvándorláskori fésűk fogazása megegyezik a ma is használt szaru illetve csontfésűk fogazásával, és a restaurált fésűkön megfigyelt fogazási nyomokkal, feltehetően hasonló szerszámmal készülhettek. Az 1. kép 11—12 a fogak végső betakarítására szolgáló szerszámokat mutatja. 2 ) A fésűk leírása A népvándorláskori fésűk többsége háromrétegű és több darabból áll. Gyakori a körzővel készült körkörös mintájú díszítés. 337
