Budapest Régiségei 26. (1984)

ANYAGKÖZLÉSEK - Boldizsár Péter: Egy 14. századi desztilláló készülék a királyi palota északi előudvarában folyó ásatások anyagából 217-226

BOLDIZSÁR PÉTER EGY 14. SZÁZADI DESZTILLÁLÓ KÉSZÜLÉK FOLYÓ ÁSATÁSOK ANYAGÁBÓL A budavári királyi palota északi előudvarának Zolnay László által vezetett feltárásán 1978-ban a 6. számú szelvényben egy szürke kerámiából készült zöld ólommázzal bevont desztilláló készülék töredékei kerültek elő. A töredékek egy magas, kúpalakú fedőhöz tartoznak, amelynek pereme a belső olalon visszahajtva vályút alkot. A kúppalást belső oldalán lecsapódó folyadékot e vályú gyűjtötte össze és egy lejtős kifolyócsővel vezette ki a külső oldalon. A fedőt teljes egészében összeállítani nem lehetett. Magassága a palást külső oldalán bekarcolt vonaldíszek távolságai alapján, több töredék segítségével rekonstruálható volt, a belső vályú és a kifolyócső indítása szerencsére megmaradt, így a fedő analógiák alapján kiegészíthető volt.

1 (1. kép) Az 1978/6. számú szelvény, amelyben a desztilláló töredékei előkerültek, a 13. sz. közepén épült első budai városfal egy szakaszát tárta fel (2. kép). Az 1972-óta folyó ásatás a városfalnak és a városrész egy utcasorának több mint százméteres szakaszát kutatta. A korai városfal a hegy természetes fennsíkjának peremét követi. Alapozását egy őskori leletekkel meghatározható humuszréteg felszínére építették, ekkor a hegyplató és a lejtő irányába egyaránt vékony, köves habarcsos építési réteg került a felszínre. A 14. sz. folyamán, amikor a városfal elvesztette eredeti védelmi funkcióját, belső oldalához házfalakat építettek hozzá és a falon keresztül átjárót törtek. Az átjáró küszöbkövéig törmeléket terítettek el a városfal külső oldalán. A korai városfal védelmi jelentőségének csökkenését és a külső oldal feltöltését nagyon valószínűen egy, a koraitól 6—8 méterre Ny-ra felépülő újabb fal keletkezése idézte elő. A két fal közötti zwinger feltöltésében többszöri rétegződés és járószint figyelhető meg. A 15. sz. elején a külső fal átépítése és a Szárazárok védműveinek építésekor a belső várfalat elbontptták a hozzáépített házakkal együtt és az eddiginél jóval magasabban alakították ki a járószintet. A 78/6. számú szelvény K—ny-i irányú metszetrajzán ezek a változások jól megfigyelhetők (3,4. kép). A 4. számú 14. sz.-i réteg járószintje alól kerültek elő a lepárlóedény töredékei. Kísérő leletei a rétegben 13. sz.-i cseréptöredékek voltak. A hazai középkori kerámiaanyagban csak két párhuzamát találtuk töredékeinknek. Budán a királyi palota régebbi ásatási anyagában 78.8.1 lt. számon fordul elő egy szintén zöld ólommázas töredék (5. kép 4). Sopronban az Előkapu feltárásánál 13—14. sz.-i leletkörnyezetben került elő egy budaihoz hasonló fedő csúcstöredéke (5. kép 3). Jól iszapolt szürke anyaga és zöld ólommáza alapján osztrák importként írják le,

2 ami a hasonló készítésű budai fedő esetében is nagyon valószínű. E fedőtípus nyugat-európai régészeti előfordulásait Stephen Moorhouse és Frank Greendway gyűjtötte öszsze.

3 A budaihoz formára igen hasonló darabot közölnek KIRÁLYI PALOTA ÉSZAKI ELÖUDVARÁN Nuneaton-i (Warwickshire) lelőhelyről, a 15. sz. közepére datálva (5. kép, 2.). Ezen a lelőhelyen előkerült az a lapos kerámia tégely is, amelyre a fedő ráilleszkedik. Két további angliai darab mutat hasonlóságot a budai fedővel, a nottinghami, mázatlan, datálatlan (5. kép,5.) és a hailesi apátság (Glostershire) ásatásán lelt darab, kívül sötétbarna mázza, 1550 — 1650 közé keltezve (5. kép, 6.). Hasonló lelet került elő még Hollandiában, az Utrecht melletti Mariendaelben. Két helyen a fedőkhöz tartozó lapos tégelyekben pénzeket találtak, a stuttgarti múzeum darabját a pénzek 1428-ra, a hardfordit 1503-ra datálják. A fedőtípus használata az újkorig követhető, 17. sz.-i anyagban került elő a londoni Fenchurch street lelőhelyen (6. kép, 1.), holland telepesek anyagában, az USA Virgínia államában levő Martins Hundred, az indiánok által a 17. században leromlóit település feltárásakor (6. kép, 2.). A fedők használati célját illetően többféle lehetőség kínálkozik. A pénzleletes előfordulások alapján az angol kutatók feltételezik, hogy alkimisták használták ezeket az edényeket fémvizsgálatokra. Alátámasztani látszik ezt Georgius Agricola „De re metallica" című művének higanylepárlást bemutató metszete (7. kép), amelyen hasonló edények egész sora szerepel,

4 csakúgy mint id. Pieter Brueghel alkimista műhelyt ábrázoló képén

5 (8. kép). Az egész középkor folyamán közismert és alkalmazott ötvöseljárás, az úgynevezett tűziaranyozás, amelynek folyamán aranypor és higany keverékét hordják fel fémtárgyak felületére, majd a tárgyat hevítve a higanyt elpárologtatják. Valószínű, hogy az ötvösök törekedtek az elpárolgó és az arannyal vetekvő értékű higany visszanyerésére, amire készülékünk kiválóan alkalmas. Az esetleges ötvös használat nyomainak felderítése okából a budai darabok vizsgálatára felkértük a Központi Fizikai Kutató Intézet röntgenfluorescenciás vizsgálatokkal foglalkozó csoportját.

6 A vizsgálat eredményeit a berendezés grafikonvonalakkal írja fel. A fémes anyagok tartományában, ahol az esetleges higanyt és az aranyat kellett volna jelölni, csak a máz magas ólomtartalmát jelölve szökik magasra a grafikon. Nagyon valószínű tehát, hogy nem ötvösök használták darabjainkat. A felhasználás egyéb lehetőségei közül legelképzelhetőbb példát egy Zsigmond-kori gyógyszerlepárló ábrázolás adja, amelyen a miénkhez hasonló fedők zárják egy üst kivezetőnyflasait

7 (9. kép). Ez az üst az életelixir, az „aqua vitae", mai fogalmaink szerint a szesz lepárlására szolgált. Hieronimus Brunschwygk 1500-ban megjelent könyve a gyógynövénylepárlás több kiváló ábrázolását közli a miénkhez hasonló eszközökkel

8 (10—11. kép). A gyógynövénylepárlás nagyon elterjedt a középkor folyamán, a szerzetesi gyógyászaton kívül a szalernói orvosi iskola terjeszti keleti, főként arab tapasztalatokon 217