Budapest Régiségei 24/3. (1977)

FÜGGELÉK - Matolcsi János: A budai királyi palota északi előudvarában feltárt XIV-XV. századi állatcsontok 179-198

A hidegvérű lóra vonatkozó megfigyelést erősiti a korabeliekhez képest rendkívüli .nagyságú és különleges alkatú bal oldali hátulsó csüdcsont (os phalangis I.

.). A csont hosszúsága 14, 6 %-kal nagyobb az avar lovak közepes csüdcsontjánál, de jellegzetessége ebben nem merül ki, mert zömökebb is azoknál, A csont alkatát legjobban a csontkarakterisztika érté' íceí iükrŐzife, ez^rt az aBszoíut méreteket a karakterisztika értékeivel^ együtt közöljük: Méretek mm-ben Csontkarakterisztikai hányadosok Legnagyobb hossz 91,2 28,45 Proximalis epiphysis szélessége 57, 8 18, 03 Diaphysis legkisebb szélessége 37,0 11,45 Distalis epiphysis szélessége 46,2 14,41 Proximalis epiphysis mélysége 41, 0 12,79 Diaphysis legkisebb mélysége 20,3 6,33 Distalis epiphysis mélysége 27,0 8,42 Kvantitativ értékszám 320,5 100,00 A hidegvérű lónak a királyi palota északi előudvarában előkerült XIV-XV, századi csontleletei bár történelmileg az igen koraiak közé tartoznak, de nem a legkorábbiak. A budai várpalota 1956-1959, évi ásatásánál XIII, századi rétegből mutattak ki nyugati hidegvérű lovat, a tiszalöki példány talán még korábbi, a XI-XIII. századból való. Ezekről feltételezték, hogy lovagi lovak voltak s azokat a nyugatról bejött lovagok és előkelőségek használták. *** Az alkalmazásukra vonatkozó feltételezéseket azzal az elgondolással szeretnénk bőviteni, hogy az ilyen nagy testű nehéz lovaknak talán a várpalota számára szükséges, bizonyára ném kis mennyiségű élelmiszer és takarmány szállításában is lehetett szerepük, A hidegvérű ló csontleleteinek bővebb jellemzésp nem kelthet olyan látszatot, mintha az itt tárgyalt korszakban az lett volna az uralkodó tipus. Abban a korszakban azok a melegvérű lovak voltak túlnyomó többségben, amelyek utódai parlagi magyar ló néven Őrződtek meg az állattenyésztés történetében. A hidegvérű lovak adatainak részletesebb tárgyalását éppen ritkább előfordulásuk indokolja* . Részletes archaeozoológiai kifejtést érdemelnének az előkerült kutyacsontok is. Itt azonban arra a nagy értékű koponyára utalunk, amely csaknem ép és sokat mondó emléke az ember hűséges társául szegődött háziállat egyik XIV-XV. századi példányának. A kutyát korábbi munkánkban a közvetett gazdasági hasznú háziállatok közé soroltuk, mint az embert védő és segitő háziállatot. Most ismételten tapasztalhattuk, hogy bizonyos kutyacsontok milyen beszédesen vallanak nemcsak a saját egykori életükről, hanem az ember és a kutya vi* szonyáról, vagy éppen az ember életmódjáról. A vizsgált állategyed küzdelmes életét elárulják a koponyán lévő sérülések, törések, horpadások, amelyek a callus képződésből itélve részbén begyógyultak, Összeforrtak, mindenesetre keletkezésük idején nem okozták az állat pusztulását (227-228. kép). Ezek valószinüleg ütéstől, nagyobb rúgástól erednek, az is lehetséges, hogy nem egyszeri eseménynek a nyomai. Olyan benyomás alakult ki bennünk, hogy a sérülések, roncsolások egy része vadászat közben, esetleg vaddal való küzdelemben, talán vaddisznóagyartól keletkezhetett. A koponya három régiójában láthatd sérülések közül legsúlyosabbak azok, amelyek a homlokcsont közepén nagy kiterjedésű behorpadási, a homlokcsont jobb oldali járomnyulványának caudális részén az iveit taraj és a halántékárok szintén jelentős mértékű horpadását,„a baloldali járomnyulvány törését, roncsolódását okozták. Ez utóbbi következtében a szemüreg annyira deformálódott, hogy az állat valószinüleg a bal oldali szemét elveszítette. Mindezekhez képest a jobboldali orrcsont és az állközötti csont törése, valamint a külső nyilirányu taraj keresztirányú kimetszése kisebb sérülésnek számit. J Az állközötti csont hiányosságából arra kellett gondolni, hogy annak kitört darabját jvalahogyan még az állat életében eltávolították. Egyébként is feltételezhető, hogy a kutya ejmbéri ápolásban részesült, mert anélkül aligha élhette volna tul a súlyos sérüléseket. Ügy tűnik azonban, hogy végül mégis az ember pusztította el a hűséges vadásztársnak látszó állatot. Az életet valószinüleg azok az ütések oltották ki, amelyeket az agykoponyára mértek, s amelyektől a falcsonton és a halántékcsonton annak járomnyulványára is kiterjedő repedések keletkeztek. Ezek a sérülések már nem gyógyultak. 184