Budapest Régiségei 24/3. (1977)

FÜGGELÉK - Matolcsi János: A budai királyi palota északi előudvarában feltárt XIV-XV. századi állatcsontok 179-198

összehasonlítása. Az összehasonlításban, nemcsak a méretek bizonyultak egyezőnek, hanem a csontok alkata, formája, anatómiai jellegzetességei is (222. kép). Az anatómiai sajátosságok elemzése továbbiakban a bivaly jelenlétének kimutatásához vezetett. A bivalycsontnak meghatározott mandibulatöredék (bal oldali test), bütyöknyulvány és egy zápfog ezideig hazánkban a legkorábbi bivalyleleteknek számítanak. A budai várban korábban meghatározott bivaly-szarvcsap ugyanis a XVI-XVII, századból való, és a nagykanizsai szarvcsapleietet is a XV-XVII. századra keltezik. Régészeti ásatásból pedig több bivalycsont hazánk területén eddig nem került elő. Felmerült az a gondolat, hogy a mandibulalelethez talán a csontváz egyéb részeiből is tartozhatnak csontok. Alapos ellenőrzésnek vetettük alá az egész szarvasmarha-csontanyagot, ilymódon keresve a tőlük csak finom részletekben különböző bivalycsontokat. A fentebb emiitett 3 leleten kivül azonban nem tudtunk több csontot a bivallyal azonosítani, pedig a munkában felhasználtuk a Magyar Mezőgazdasági Múzeum Csonttárának összehasonlitó anyagát. Mi jellemzi a talált bivaly-mandibulát? A szarvasmarháénál szélesebb mandibulatest a linguális oldalon egyenes és lapos, ezzel szemben a laterális oldalon feltűnően domború. Szögletén erősen fejlett izomtapadási dudor látható. A test fogmedrében még meglévő M2 fog 31 mm hosszú és 18, 7 mm széles. Az M3 fog hossza 41 mm, szélessége 19, Omm, alakja a szarvasmarháétól eltérő. (223.kép). Sajátságos a marháénál szélesebb fogak zománcrajzolata, amely jelen esetben erősen kopott, és 10 évesnél idősebb állatra mutat. Gyakorisági szempontból anyagunkban második helyet a sertés foglalja el, az egyedekből számított 19,5 %-os arányával. Minden jel arra mutat, hogy ez az arány megfelel a sertés XIV-XV. századi tényleges gazdasági jelentőségének, szerepének. A budai királyi vár sertése sont-anyagának összetétele legfeljebb annyiban tér el az országostól, hogy miután a királyi udvar számára gyakrabban vágtak fiatal sertést, benne az átlagosnál jóval nagyobb a fiatal állatok aránya. Ez olyan mértékű, hogy az elfogyasztott sertések között abszolút értelemben is több volt a fiatal, mint a kifejlett, aduitus korú. A sertések életkorát a fogak kihasadása és váltódása alapján állapítottuk meg, továbbá figyelembe vettük a végtagcsontok epiphysiseinek nyitott vagy zárt állapotát, A rendelkezésre álló mandibulare szék a fogak helyzetének megfigyelésére kiválóan alkalmasak voltak* Megállapíthattuk, hogy az M^ hiánya 6 esetben igazolta öt-hat hónaposnál fiatalabb egyed létét/20 Az M^ megjelenése - mint ismeretes - lassú fejlődésü fajtáknál 6 hónapos korban történik, ilyen fejlődési stádiumban lévő mandibulát viszont 10-et számoltunk össze. Az M2 jelenléte 9 mandibulában volt kimutatható, ezek az egyedek 1 éves állatok lehettek, mig a kifejlett állatból való, teljes fogsoru mandibulák, amelyekből az Mg sem hiányzott, 22 egyedhez tartoztak. . A sertések életkor szerinti megoszlását a következők szerint összegezhettük: juvenilis 17 egyed, 35,4% subadultus 9 " 18,7% aduitus 22 " 45, 8 % Összesen 48 egyed 100, 0 % A csontok töredékes állapota és főleg a koponyák, valamint a nagyobb koponyadarabak hiánya çsak korlátolt következtetéseket tett lehetővé a XIV-XV, században tartott sertések típusára és alkatára vonatkozóan, A több mint 700 megszemlélt csont alapján a testnagyságról alkothatunk valami képet. Sokat mond, hogy kifejezetten nagytestű állatra utaló lelet az egész csontanyagban nincs, tehát a XIV-XV. századi sertések kistestü, primitiv fajtájúak lehettek. Rájuk is illik az a jellemzés, amelyet a budai domonkos kolostor ásatásából kikerült sertésleletek alapján adtunk: ",,, parlagi fajtájú, lassan növekedő sertéssel van dolgunk, amely a maga idejében SZÍVÓS, betegségekkel szemben jó ellenállóképe s ségü, igénytelen állat lehetett. A középkori házisertések ösztövér husuak voltak, ami azt jelenti, hogy izomrostjaik nem voltak zsírral átszőve, ezért rágós és kevésbé ízletes húsuk semmiképpen nem hasonlítható a mai sertésekéhez, "21 Az ilyen tipusu sertéseket évezredek óta tartották a Kárpát-medencében. Ezért bizonyult tévesnek az a felfogás, mintha a középkori kis testű parlagi sertés a Kárpát-medencében a szlávok sertése lett volna, 22 A szakirodalomban helyretevődtek az ilyen nézetek, 23 mint ahogy az is tisztázódott, hogy a magyarok nem a Kárpát-medencében tanulták és nem a szlávoktól vették át a sertéstenyésztést, hanem már ezer évvel a honfoglalás előtt a Közép-Volga vidékén foglalkoztak vele. 24 182