Budapest Régiségei 22. (1971)

TANULMÁNYOK - Sz. Póczy Klára: A békásmegyeri villa és az Aquincum környéki gazdaságok a markomann háborúk után 85-102

SZ. PÓCZY KLÁRA A BÉKÁSMEGYERI VILLA ÉS AZ AQUINCUM KÖRNYÉKI GAZDASÁGOK A MARKOMANN HÁBORÚK UTÁN Az Aquincum körzetében levő villákról, gazdaságokról és birtokviszonyokról keveset tudunk. Eddig pusztán az ún. csúcshegyi villa publikációjára hivatkozhattunk, de tervszerű feltárás itt is csak a főépületre szorítkozott s még nem kerülhetett sor a nagy területen látható római kori településnyomok tisztázására.

1 Ezzel magyarázható, hogy a pannóniai villákról szóló monográfiában

2 Aquincum és környéke kevés anyaggal szerepel s a város körzetéhez tartozó birtokok jellegzetes arculata nem rajzolódhatott ki. Űj eredményekre vezetett az a módszer, amely pusztán az Aquincum környékén előkerült epigráfiai anyag kiértékelésével következtet a municipális középbirtokok jellegére.

3 Aquincum körzetében kevés volt a földművelésre alkalmas terep. Csak a Gellérthegytől délre, és az Aranyhegytől északra húzódik vissza a budai hegyvidék a Dunától és nyílik szét a völgy. Mindkét ponton kisebb szigetek tagolják a Duna víztükrét, amelyek biztonságosabbá tették az átkelést. A termékeny síkság lehetőségeit és a révátkelőhely stratégiai fontosságát az őskortól kezdve kihasználták az itt megtelepült népcsoportok. Régészeti anyag dokumentálja, hogy a békásmegyeri révátkelőhely környéke minden történelmi korszakban lakott volt. A késő kelta település életére ásatások megfigyelései világítanak rá, ezek szerint eraviszkusz falvak szegélyezték a Duna-partot s a révtől legyezőszerűen szétfutó útvonalakat. Terepbejárásaink alkalmával koracsászárkori település maradványait találtuk a La Tène lakógödröktől nyugatra húzódó mezőkön. Ma még nem tudjuk határozott időponthoz kötni a lakóhelyek átköltözködését a Dunapartról a hegy lábát szegélyező síkságra; terepbejárásaink alkalmával tett megfigyeléseinket ásatásokkal hitelesíthetjük. Egyelőre a szántásban kb. 5—600 m hosszúságban láthatók a koracsászárkori település maradványai: falromok, küszöbök, faragott kövek, kerámiatöredékek. Topográfiai szempontból megemlítjük, hogy az épületnyomoktól keletre húzódott az ún. limes-út, amely mellé a révátkelőhelynél egy őrtornyot építettek.

4 Már korábban nyugati irányban a főútról leágazott több út. Az egyik felkanyarodott a dombra, majd innen haladt tovább északnyugat felé a pomázi völgybe. Az útelágazás mellett fakad az Attila-forrás, s feljebb a domboldalban több kisebb forrás. Ezek egy másik épületcsoport lakóit látták el vízzel. • ..;.,"': ,..;•••A magaslati település főépületét 1961-ben leletmentés alkalmával tártuk fel.

5 A római kori épületet teraszosan helyezték el a hegyoldalban, közvetlenül a 4 m széles sóderes út szegélyén. Annak ellenére, hogy a Dunára néző helyiségsor már korábban leszakadt, az épület kiterjedését körülhatárolhattuk, mert az észak-déli zárófal maradványai is konstatálhatóak voltak a félkaréjban kiharapott szakadékban (1. kép). Az épület így 12X12 m-es alapterületű lehetett, a már hiányzó traktust is hozzászámítva. A két felső terasz 3-—3 szobából állt. A harmadik szinten is ezt a helyiségelosztást találtuk, csak itt egy középső keskeny folyosóból két nagyobb terem nyílt (2—3. kép.). Az épület romjait teljes kiterjedésében közel fél méter vastag omladék borította. Ennek a zárórétegnek a délnyugati sarkában egy XV. századból származó beásást figyelhettünk meg; az említett sóderes út tetejéről is felszedtünk egy koraközépkori érmet. A leletek jelzik, hogy az út járható volt még a római épület pusztulása utáni évszázadokban is. A villa omladékában a következő rétegződést figyelhettük meg: Az épület nyugati falának 2 m magas koronája teljes vastagságban feküdt az omladék tetején. Ez alatt húzódott a beszakadt tető, szabályszerűen kirajzolva szerkezetének textúráját. Alattuk megszenesedett tetőgerendák maradtak meg nyomokban (4. kép). A magas hőfok miatt részben összeolvadva a habarcsos 85