Budapest Régiségei 22. (1971)

TANULMÁNYOK - Kőszegi Frigyes: Későbronzkori kutatások a főváros térségében 51-84

terjeszkedtek. Itt kell megemlítenünk, hogy ennek előtte bizonyos fokú késő perjámosi kultúrás mozgást is tapasztaltunk az Alföldön, amely az egész belső népkeveredést előidézhette. Tompa, aki maga is észrevette a tiszavidéki elemek megjelenését a dunántúli régióban, számos bizonyítékát gyűjtötte össze a füzesabonyi kultúra főváros környéki térfoglalásának. Az egymással valószínűleg összefüggő, füzesabonyi-magyaradi expanzió nyomait megtaláljuk a vatyai, a dunakeszi, a lovasberényi temetőben, valamint a pákozdvari telepen is. Feltehető, hogy a többi Budapest környéki nagy temető, így a Soroksári úti, a kelenföldi stb. leletanyagának gondos analízise hasonló eredményre vezet majd.

56 Említésre méltó szórványlelet — bár lelőkörülményei nem hitelesek — került elő az Üllői úton, a Gschwindt-gyár lebontása alkalmával. Egy régiségkereskedő adta el a Magyar Nemzeti Múzeumnak azt a tálat, amely árkolt, bütyökdíszes ornamentikájából ítélve a füzesabonyi kultúra köréből származhatott. Ennek a behúzott szájperemű tálnak Tompa igen nagy jelentőséget tulajdonít, mert ebben is a Duna- és Tisza-vidék kapcsolatát látja.

57 Említettük, hogy az Attila úti főgimnázium építése során napvilágra került bütyökdíszes bögre a későfüzesabonyi korszak sajátos típusa. Ennek a bögrének „édestestvérét" tételezte fel Tompa abban az urnaszerű edényben, amelyet a Csepel-Szabadkikötő közvetlen szomszédságában találtak. Helyesen ismerte fel, hogy ez utóbbi edény mása az egyik füzesabonyi telepbe beásott sír hasonló példányának.

58 Tompát megtévesztette a füzesabonyi legfelső rétegben talált, igen gyakori, bordadíszes bögretípus, s az említett sírok gerezdes edényeinek díszítésbeli hasonlósága. Valójában erre alapozta — többek között — a telep késői keltezését. Úgy gondolta, hogy a kultúra megérte a korai vaskort, s a füzesabonyi, valamint a korai vaskori népesség között genetikai összefüggés áll fent. Ugyanezt tételezi fel a csepeli urna esetében, s az említett budai, későfüzesabonyi- bögrével együtt mindkettőt a bronzkor negyedik periódusába keltezi. Azt hiszem, felesleges taglalnunk, hogy mekkora időbeli eltérés van a középső bronzkorvégi budai és a már a H C periódust képviselő Csepel-szabadkikötői lelet között. Biztosra vehetjük, hogy egyrészt a Budapest területéről és környékéről származó középső bronzkori leletanyag gondos átértékelése, másrészt az előttünk álló ásatási feladatok megoldása után sokkal több részlet bukkanhat napvilágra a térség koszideri horizontja történeti fejlődésének rekonstruálásához. A jelenleginél jóval gazdagabb, mindenekelőtt több hitelesen feltárt leletegyüttes ad majd lehetőséget a korszak gazdasági viszonyainak és társadalmi fejlettségének elmélyültebb vizsgálatához. A KÉSŐBRONZKORI HALOMSÍROS KULTÚRA Az elmúlt évtized szakirodalma kimerítően ecsetelte, hogy milyen óriási katasztrófát jelentett a halomsíros kultúra csoportjainak bevándorlása az autochton bronzkori kultúráink életében. A Kárpát-medence nyugati fele, sőt, az Alföld is szinte teljesen elnéptelenedett, a telepek elpusztultak, a temetőket felhagyták. A hazai bronzkori kultúrák több népcsoportja Észak-Magyarország védhető hegyvidékein talált menedéket. Az új korszak hatásaitól átszőve, az új életviszonyok között a régitől eltérő fejlődésnek indultak az autochton bronzkori maradványok. Az itt kialakuló pilinyi kultúra népességében a magyarádi és füzesabonyi összetevők mellett vatyai elemek is fellelhetők. A Dunántúlt, Duna—Tisza közét és Tiszántúl jó részét a feltehetőleg több irányból és több hullámban érkező népcsoportok fokozatosan megszállták. A kisebb-nagyobb méretű halomsírokba temetkező kultúra népe kezdetben igen kevert volt, sokszínű elemekből tevődött össze. A vándorlás során összeverődött népcsoportokat szűk uralkodó réteg foghatta össze, amint ezt a történelem folyamán többször is tapasztalhattuk. Éppen ezért hiába is keresnénk hazánk területén a kultúrának Dél-Németországból vagy Csehországból jól ismert klasszikus leletanyagát. A közép-európai halomsíros körön belül is egymástól eltérő színezetű csoportokat találunk. Még hazánk területén sem volt egységes ez a kultúra. Amíg a Dunántúlt az Ausztriából származó, középső dunavidéki halomsíros népesség foglalta el, addig az Alföldön, elsősorban a Tiszántúlon a Nyugat-Szlovákiában kikristályosodó halomsíros csoportok vetették meg lábukat. Ezeket újabban a csehszlovák szakirodalom Kárpát-medencei halomsíros kultúra néven foglalja össze.

59 Az eltérések ellenére e két népcsoport igen szoros rokonságban volt egymással, nem utolsósorban közös összetevőjük, a magyarádi elem révén. Amíg a Dunántúlon, és bizonyos fokig a Dél-alföldön is, e kultúra népe megőrizte önállóságát, 58