Budapest Régiségei 20. (1963)
ANYAGKÖZLÉSEK - Bökönyi Sándor: A budai Várpalota ásatásának állatcsontanyaga : 2. közlemény 395-425
5. kép. Juh — Ovis aries L., XIV, sz. századi jegyzőkönyvekben még gyakran szereplő ,,magyar juh", amelyet eddig mindenki a rackával azonosított, tulajdonképpen ez a fajta lenne. 74 Arra, hogy a racka és a „magyar juh" két különböző fajta, a debreceni tanács által a hortobágyi juhlegelők állapotának kivizsgálására kiküldött bizottság jelentése alapján következtethetünk, amely e két fajtát külön-külön említi. 75 A budai várpalotából előkerült újabb anyagban is főként az előbb leírt fajtát találtuk, előfordult azonban egy tőzegjuhszerű, tehát az általánosan elterjedt európai fajtacsoportba tartozó szarvcsap (XIII— XIV. századi rétegből), valamint egy igen érdekes, csökevényes, csaknem körkeresztmetszetű szarvcsap is (XIV. századi rétegből; 5. kép). Ez a szarvcsap valószínűleg átmeneti állapotot jelez a szarvatlanság felé. Minden korban és minden területen előfordul, megtaláltuk ugyanis egy hazai bronzkori telepen, 76 egy római kori lelőhelyünkön (Albertfalva, Nagy T. ásatása), de megtaláltuk a ljubljanai tőzegmocsár bronzkori anyagában (Narodni Muzej, Ljubljana), a Prága melletti Turskó Mastaléről származó, közelebbről meg nem határozott korú szubfosszilis anyagban (Narodni Musej, Prága) stb. MÉRETEK Szarvcsap Hossza Legnagyobb átmérő Legkisebb átmérő Körméret XIII. sz kb. 185 41 30 118 xin—xiv. sz.. — 53 — kb. 153 XIV. sz 58 19,5 18 56 XV. sz 42 31 117 Kecske — Capra hircus L. A középkori kecskékről ismereteink igen gyérek. Ennek egyik oka az, hogy csontjaik igen ritkák, a lelőhelyeken előforduló csontanyagnak mindig igen kis százalékában kerülnek elő (általában Európában egyik időszakban sem tartozott ez a faj a gyakoribb háziállatok közé), s az előforduló csontjaikat minden ez irányú kísérletezés ellenére is nagyon nehéz — sőt a legtöbb esetben lehetetlen — elkülöníteni a hozzájuk nagyon hasonló juhcsontoktól. 77 Ezen túlmenően azonban másik okként a kecskeszarvcsap primitív volta jön számításba; emiatt ugyanis igen nehéz a szarvalakulás alapján fajtákat elkülöníteni. Mindenesetre feltűnő, hogy a középkori lelőhelyek kecskéi közt mily gyakoriak a szablya alakú szarvúak (tehát az úgynevezett aegagrus típusba tartozók), holott manapság ez a szarvalakulás a legnagyobb ritkaságszámba megy. Másik érdekes jelenség viszont az, hogy több középkori lelőhely kecskéi elérik a mai házikecskók testnagyságát (pl. Toftingban 78 és Hannoverben 79 ), így ezen a téren azóta számottevő fejlődés nem tapasztalható. A hazai középkori lelőhelyekről előkerült kecskék közt szintén nem ritkák a szablya alakú szarvúak, azonban a prisca típusúak dominálnak, amelyek közt egyes lelőhelyeken — így pl. Zalaváron 80 — egészen szokatlanul vaskos szarvú egyedek is előfordulnak, amelyek nagyságra csak egyes neolithikus galíciai egyedekhez hasonlíthatók. 81 406
