Budapest Régiségei 17. (1956)

TANULMÁNYOK - Voit Pál - Holl Imre: Hunyadi Mátyás budavári majolikagyártó műhelye 73-150

parasztság. A másik ág áruja fejlettebb technikával készült, elsősorban díszedényekből, a gazdagon terített asztalokon pompázó kupákból, poharakból, és kancsókból áll. Anyaguk az előzőknél jóval magasabb hőfokon kiégetett ún. kőcserép. A magas hőfok miatt (1400 C°), amelyen minden másfajta máz vagy festék elégne, az edények külsejét agyag- vagy sómázzal vonták be. A díszítésnek ez a színbeli csökkentettsége hozta magával azt, hogy e csoportnál fejlődött ki legszebben a plasztikus díszítőmód. A kőcserépkészítők ebben a korban főleg a Rajna-vidéken működtek, készítményeik virágkora a XVI-—XVII. századra esik. A harmadik ág, a majolikagyártó fazekasság, ebben a korban még csak Olaszországban és Spanyolországban virágzik. Termékeit, keleti iparosoktól eltanult technika továbbfejlesztésével, ónmázzal vonja be, díszítésére a különböző színekkel való festést is felhasználja. Keresett és drága pénzen fizetett árujának vásárlói ugyanúgy, mint az előző csoportnál, egyedül a gazdag polgárság és a feudális udvartartás képviselőiből kerülnek ki. Ez a három csoport azonban nemcsak termékeinek eltérő jellegével választható szét, hanem, ami döntő fontosságú számunkra, áruja készítéséhez eltérő munkamódszereket és — ami a legfontosabb — különböző munkaszközöket használt fel. Ez pedig azt jelenti, hogy a budai palotában feltárt tűzterek megoldása, amennyiben kerámiaműhely maradványaival állunk szemben, arra is feleletet ad, hogy milyen technikai tudással rendelkeztek, azaz a fenti három csoport közül melyikbe tartoztak az itt dolgozó iparosok. Ez számunkra azért nagy jelentőségű, mert, mint már előbb is említettük, a budai udvar kerámialeletei közül több olyan csoport is van, amely feltétlenül királyi műhely terméke. Vessük tehát össze a három csoport égetőkemencéit a budai várban feltárt maradványokkal. A közönséges cserépárut készítő fazekasság az edények égetésére ebben a korban, sőt még jóval később is olyan típusú kemencéket használt fel, amelyeket fejlődésük kialakulásában egészen a késő-vaskorig (La Tène) vezethetünk vissza. A legáltalánosabb a kör alaprajzú kemenceforma, csonkakúp alapú felépítéssel, az alsó kisméretű tűzteret az edények befogadására szánt tértől rácsos, nyílásokkal ellátott padozat választja el (4. kép). Máskor a belső tereknek ez a szótválasztása teljesen hiányzik. Előfordul ritkább esetben az ovális alaprajz is, ekkor a tűztér elöl van és a hő vízszintes irányban hatol végig a hátrább elhelyezkedő edényégető terén. Az első variáció fejlődésében végigkísérhető a késő-vaskortól egészen a népi fazekasság mai gyakorlatáig (Békásmegyer X. század ; Budapest Csalogány utca, Békéscsaba, Ete XV—XVI. század ; Kolozsvár, Hódmezővásárhely, Ják, Győr környéke stb. XX. század). Ez a kemencetípus 10—12 órai tüzeléssel 800— 900 C°-on égeti ki a cserepet. Az a hőkülönbség, ami a közvetlen tüzelés eredményeként az alsó és felső részen elhelyezett edények kiégésekor fellép, a közönséges cserépanyagnál nem jelent nagyobb kárt. Az ilyen kemence elkészítése nem igényelt sokkal nagyobb technikai felkészültséget, mint amit a szokásos falusi kemencék építése minden időben megkívánt. Építőanyagként főleg agyagot, kisebb mértékben téglát használtak fel. A budai várban feltárt tűzterek ezekkel a kemencékkel összevetve lényeges eltérést mutatnak. A kerek vagy ovális alaprajz helyett itt szögletes felépítést találunk. Szembetűnő különbség van a méretekben ugyanúgy, mint az építőanyag megválasztásában. Az egész építmény jóval nagyobb technikai tudást árul el, tehát magasabb fejlettségi fokra vall, mint amilyenen a közönséges cserépárut készítő fazekasok ebben az időben állottak. A második csoport, a kőcserépkészítő fazekasság termékeinek kiégetésére egészen más kemencetípust fejlesztett ki. Az itt szükséges magas hőfok előállítása az előző kemencetípusnál nem lett volna lehetséges. A nagymennyiségű tüzelőszer gazdaságosabb kihasználása sokkal nagyobb befogadóképességű edényégető teret kívánt meg. Az ilyen kemence hosszanti elrendezésű, téglalap alaprajzú. Az erős tűz biztosítására nélkülözhetetlen huzatot a nagy építmény számára külön kémény szolgáltatja, ezt a kemence végén helyezik el (5. kép). Építőanyagul tégla szolgál. Az elhelyezés a tűzveszély elkerülése miatt ugyanúgy, mint az előző csoportnál a műhelyen kívül történt. Gyakori eset volt az ilyen fazekasoknak a városon kívüli letelepítése is, régi források szerint, éppen a fenti okok miatt. Az ilyen kemencékkel való összevetését a budai tűztereknek meg sem kell kísérelnünk. A budai vár ásatása folyamán előkerült gazdag leletanyagban a kőcserépedények között félkész vagy rontott darab nem került elő. Az előforduló típusok valamennyiénél meg lehetett határozni a külföldi gyártási helyet. Budán tehát a XV—XVI. században kőcserép nem készült. 76