Budapest Régiségei 17. (1956)

ANYAGKÖZLÉSEK - Holl Imre: Adatok a középkori magyar fazekasság munkamódszereihez 177-196

ROLL IMRE ADATOK A KÖZÉPKORI MAGYAR FAZEKASSÁG MUNKAMÓDSZEREIHEZ A középkori magyar kerámiaanyaggal foglalkozó régebbi kutatások a fazekasság munkamódszereinek kérdéseit a formatörténeti és kronológiai vizsgálatok mellett egészen elhanyagolták. A statikus szemlélet eredményezte azt a felfogást, hogy a középkori kerámia korongon készült, kemencében égették ki, fejlődés csak a formák, díszítés és a máz alkalmazásában észlelhető, tehát technikájában az Árpád-kortól a XX. századig a magyar fazekasság alig változott. A budai kerámiaanyag feldolgozásával kapcsolatban 1950-ben kezdtem meg Méri Istvánnal a Történeti Múzeum Árpád-kori kerámiaanyagának technikai vizsgálatát, különös tekintettel a XIII. századi fehér kerámiaanyagra. Ezt a korban jól meghatározható csoportot ilyen irányú vizsgálatok végzésére formai jellegzetességei ugyanis igen alkalmassá teszik. A vizsgálatok során a fazekak, bögrék és palackok külső és belső oldalán látható torzulások, az edénytest és különösen a fenék felépítésében látható szabálytalanságok nyilvánvalóvá tették, hogy készítésükkor a szabadkézi munkának nagy szerep jutott és formálásuk nem vezethető vissza az általánosan használt korong-technikára. Az edénytesten, főleg alsó részén, egyetlen esetben sem voltak észlelhetők azok a finom párhuzamos barázdák, amelyek a korong-technika által létrejönnek. A XIII. századi fehér kerámiának jellegzetes, mélyen bekarcolt, többnyire szabálytalan csigavonal díszítése semmiképpen sem készülhetett a korong gyors forgatása közben. Olyan részletesebb vizsgálatok váltak szükségessé, amelyek megvilágítják e csoport készítésének módszereit (1-2. kép). A további vizsgálatokat a Vármúzeum budapesti lelőhelyekről előkerült XIII. századi fehér kerámiáján folytattam.

1 Különösen a várpalota szikla vermeiben és a Dísz téren feltárt leletegyüttesek alkalmasak ilyen vizsgálatokra, mivel a töredékek nagy száma jobban lehetővé teszi az olyan példányok kiválasztását, amelyeken a készítésmód nyomai könnyen felismerhetők. A vizsgálatot még indokoltabbá teszik a következők : Az edények nagyjából azonos anyagból készültek, s így valószínűnek vehetjük, hogy egy környékről származnak. Ezen felül a készítésmódjukban mutatkozó egyöntetűségből még arra is következtethetünk, hogy talán egy vagy néhány szomszédos fazekas-faluban készültek. A korábbi megállapításokat ez az anyag is megerősítette, uj adatként járult az eddigiekhez az, hogy néhány darabnál megfigyeltem az edényfal és a fenék összeillesztésének nyomait, továbbá azt, hogy a korongon történő simítás minden esetben csak az edény nyak- és szájrészén figyelhető meg. Az edények legnagyobb részénél a fenék külső oldala sokkal durvább felületű, mint az edénytest más része ; gyakran ez a durva felület nem terjed ki a fenék egész terjedelmére és a fenék külső széle már sima (3—5. kép). Végül sikerült három olyan fehér fazekat, illetve több palacknyak-töredéket is találnom, amelyen az ún. hurkatechnika varratnyomai ma is látszanak és az egész edénytesten végigkövethetők (7—10. kép).

2 Fenti megfigyelések felvetik a kérdést : milyen fazekastechnika hagy az elkészített edényeken ilyen nyomokat? Olyan leírásokat kellett tehát keresnünk, amelyek a fejletlenebb fazekastechnikát, munkafogásait és munkaeszközeit ismertetik. A szovjet és lengyel régészek a régi kerámiaanyag feldolgozásával kapcsolatban vizsgálataikba nagy sikerrel vonták be a néprajzi gyűjtések olyan 12 Budapest régiségei 177